Arra gondoltam, megosztom Veletek a gondolataimat. Az első részben röviden leírom, honnét indultam a témában. Aki ugyanezt végigélte, az ezt a bejegyzést nyugodtan ki is hagyhatja és ugorhat a második részre (ami pár napon belül köv.) :)
Szóval. Kezdődött úgy, hogy a "régi típusú" kiképzés (fojtónyakörv, lenyomjuk a fenekét) soha sem tetszett. Már gyerekként (11) is éreztem, hogy nem normális erőszakkal tanítani egy értelmes élőlényt, pedig a kutyaiskolában is ezt láttam. Valószínűleg azért tudtam ilyen "kritikus" lenni, mert már a kutyám érkezése előtt minden fellelhető könyvet begyűjtöttem és kiolvastam a tanításról (kiképzésnek szerették hívni). Voltak köztük egész jók, ezek leginkább jutalomfalatos megvezetéssel dolgoztak.
 |
| Dr. Bruce Fogle könyvei a jók közé tartoztak! |
A goldenem-nek felnőttként még volt fojtónyakörve - akkoriban szinte minden kutyának az volt, ezt lehetett kapni meg bőrt. Ha nagyon kedves akartál lenni a kutyádhoz akkor filccel bélelt bőr nyakörvet vettél neki... Amikor húzott a sétán, tényleg én is belehúztam a nyakába, bár inkább jelzésszerűen, semmint agyonrángatva (meg már őt is szabadon vittem leginkább).
Tanításban motiválni igyekeztem, kajával, labdával. Neki utóbbi jobban bejött. A labdára néha annyira ráállt, hogy a feladatok pontatlanok lettek.
Nem szerettem, hogy a kutyasulin csak engedelmes képzés van, aztán meg őrző-védő. Én valami mást akartam - valamit, ami buli, játék, hepajkodás, érdekesség. Ezért is mentünk el agility-re. A sportolásunk sajnos nem lett túl hosszú életű, Shadows félt a magas akadályokon, nem szívesen ment fel rájuk - nem erőltettük. Otthon tanítgattam, meg gyakoroltunk néha séta közben. Plusz bandáztunk sok más kutyással, tőlük is tanultam - az egész kutyás és nemkutyás életemet meghatározták. Persze, mint a legtöbb társaság, sajnos ez is feloszlott pár év után. A nevüket (és a kutyáik nevét :)) máig fel tudom sorolni.
Ami nagy-nagy segítségemre volt akkoriban, azok a kutyás újságok voltak. Ezek hozták a nyugaton, aztán egyre inkább itthon is terjedő új képzési formákat. Írtak pl. a klikkerről - akkor még nem értettem, miért jó.. Egyszer kipróbáltam, tollat kattingatva (klikkert még nem lehetett kapni itthon). Emlékszem, a garázsban voltunk Shadows-zal, hogy hallatsszon a toll kattanása. Azt hiszem az ül gyakorlattal csináltuk, persze nulla kondícionálással vagy ilyenek :D Nem vettem észre semmi különöset :D. Valamelyik magazinban volt dog dancing-es sorozat Karlyk Nórival, de cikkeztek az agilityről, írtak otthon tanítható trükköket, vadászkutyás feladatokat. Én így szerettem (volna) kutyázni. Ezért ezek alapján csináltam, amit tudtam, egyedül :)
Aztán jött a következő kutya, a problémás, félős, ideges kis leonbergi. Ismét oviba, suliba mentünk, ahol még mindig nem változott semmi a hozzáállásban. Én továbbra is inkább falatokkal vezettem meg a kiskutyát fektetéskor, stb. Ezt egy darabig hagyták, sőt, először meg is dícsértek, aztán szóltak, hogy mostmár feküdjön kaja nélkül.. A "vizsgánkon" azt mondták, nem jól használom a vezényszavakat, nem jó időben adom ki őket. Ennyire emlékszem. A sulizást, mivel továbbra sem voltak nekünk megfelelő programok (leonbergivel ugye agility-zni sem lehet), abbahagytuk. Társaságunk sem volt - magunkra maradtunk, a problémáinkkal. Közben egyetemre mentem, de mindenáron tudni akartam, mit "rontottam" ennyire, miért nem működnek a dolgok ezzel a kutyával..
Úgy gondoltam, hogy nem lehet csak pozitívan, csak jutifalatokat szórva kutyázni.. Mert ez sem működik minden körülmények között. Van sok helyzet, amikor valami hirtelen érdekesebb lesz, mint egy darab sajt.. De nem szabad csak erőszakkal viszonyulni a kutyához.. próbáltam tehát váltogatni, mikor melyiket éreztem szükségesnek. Volt, hogy egy viselkedésre több mindent is kipróbáltam, mégsem haladtunk. Igazi eszközeim sem voltak. A könyveket továbbra is vásároltam - és mivel végre megjelentek ilyenek is, megtanultam használni a klikkert (és rájöttem, miért fantasztikus :)). Ezzel nem is volt semmi probléma. Minden mással igen.
Orsival ekkor találkoztunk a Tükör módszerrel. Olyan volt, mint valami oázis. Végre! Végre elértünk oda, hogy a kutyával való létet komplex rendszerben látták, a problémákat komplex módon kezelték és valódi eredményeket mutattak fel!!! Kutyákat láttam "varázslatos módon" átalakulni.. Megismertem a viselkedésterápiát, azt, hogy létezik olyan, hogy kutyák "gyógyítanak" kutyákat! Mennyire logikus... emberként korlátaid vannak.. van ahol már kutyákra van szükség a "magyarázathoz". Addig, ha bármilyen problémát láttam, soha nem éreztem, hogy igazi megoldás született... sosem felejtem el: még gyerekként láttam, hogy a kutyasuliban egy nápolyi masztiff megharapta a saját gazdáját.. de úgy, hogy a nő majdnem elájult. Elsősegélydoboz, stb. A kiképző pedig nekiállt a nyakörvvel fojtogatni, rángatni és földre nyomni a kutyát. Mert hogy meg kell neki mutatni... már ott és annyi idősen, annyi aggyal rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Az agresszív kutyákat is erőszakkal akarták rávenni, hogy ne támadjanak... az, hogy pl. megvizsgálják, egyáltalán mi a viselkedés oka, senkinek eszébe se jutott.
Erre jön a Tükör és megoldja mindezt. Csoda volt: igen, tanítani pozitívan, klikkerrel, motiválva kell, de szabályokat, korlátokat is keményen fel kell állítani a kutyának - plusz, a megfelelő életmód is nagyon fontos. Igen, a viselkedésnek a mélyére kell ásni. Igen, a kutyán dolgozni kell, folyamatosan. Itt láttam először, hogy a gazdik tényleg rengeteget gyakorolnak a kutyákkal és számos "bulis" foglalkozás közül lehet választani!! Itt láttam, hogy nem a póráz a megoldás, nem az köti össze a kutyát és a gazdáját, nem ezen keresztül akarnak kommunikálni, nem ezzel akarják megoldani a helyzeteket - sőt, minden foglalkozás szabadon történik! Mindig is erre vágytam - maga volt az álom.
Ennek ellenére a leo-val nem tudtam a Népszigetre járni, ő nem volt alkalmas arra, hogy felrángassam Pestre, hetente egyszer, a többi napon meg ugyanúgy semmi. Értelme sem lett volna így egy terápiának. De igyekeztem tanulni - és amikor Győrben megnyitottak Szandiék (itt a kutya már 8 éves elmúlt), már rohantunk is hozzájuk. Volt, amin csak finomítani tudtunk élete végéig (viselkedésterápia), de tanításban pl. elég szépen fejlődtünk.
Ha úgy veszem, itt készültem fel a következő kutyámra. Raffa csak nagyon kis részben lehetett "Tükör-kutya". Newton-t már a kezdetektől fogva így terveztem.
Az ember a kutyáival is úgy van egy kicsit, mint a szerelmeivel.. jaj, amit az előzőben elrontottam, azt a következőben jól fogom csinálni! Jaj, csak ezt és ezt a problémát kerüljük el! Rágyúrok, csak olyan ne legyen mint az előző volt...
Hát, én is így voltam. Raffa legnagyobb problémája a félénkség, gyenge idegrendszer és a szocializációhiány, kutyák elleni (bizonytalanságból fakadó) agresszió volt - így aztán Newton-t nagyon alaposan választottam ki és kapott mindent csőstül.. mentünk ahova csak lehetett, kutyatársaságba, bandázni, tanulni, ingerekbe.. ketté is álltak a fülei szegénynek. Szívott csórikám azzal is, hogy rengeteg mindenben bizonytalan voltam, jól csinálom-e.. mivel még sohasem csináltam, de nagyon jól akartam csinálni. Pl. a szobatisztaságra szoktatás.. Sosem volt lakáskutyám előtte. A városi kutyanevelés.. Hiába készültem elméletből is rengeteget, sokat idegeskedtem, hogy ez a jó, vagy az jó, vagy hogyan is csináljam..
Aztán lett belőle egy szuper kis kutya - néhány furcsasággal. Mint pl. idióta minden-kutyát-meg-akarok-nézni-de-azonnal-mindegy-milyen-messze-van-viselkedés, vagy - vadkergetés. Minden másban tökéletes lett. Őszintén.
A 3 évünk alatt annyi mindennel találkoztam a tréningekben én is, hogy elképesztő. És most kicsit elveszettnek érzem magam.
Foly. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése