Csodálatos és borzasztó kirándulás - Páliháláspuszta

A mai túránkat is régebben megterveztem már. Az év legellentmondásosabb túrája lesz. Az útvonal és a táj csodálatos, szívből ajánlom mindenkinek - kivételesen szép tényleg. Viszont az élmények, amik értek, na, azok nem voltak túl pozitívak.

Kezdjük az adatokkal meg a térképpel, ahogy szoktuk. A túra 15,4 km, 380 m szinttel, ami nagyon kellemes. Páliháláspusztáról a piros +-en indulunk - gyorsan le is térünk egy darabon, majd vissza, később egy rövid sárgajelzés, utána jelöletlen úton fel a Kis- és a Nagy-Som-hegy közötti nyeregre. Visszatérünk a piros +-ra, egy rövid zöldet csapunk hozzá és végül a murvás bringaúton visszakanyarodunk Pálihálásra.

Az "S" jelzi a kiindulópontot, Páliháláspusztát

Az első látnivalót közvetlenül a település mellett találjuk, letérve a piros +-ről: a mammutfenyőt! Soha nem láttam még élőben! Egy példány van, messziről kitűnik a tömegből - csodaszép. Nyilván nem akkora, mint mondjuk Amerikában, de épp eléggé mammut :) Annyi információt találtam róla, hogy az ültetése Szépalmapusztához kötődik.

Csodálatos tavaszi tájon haladtunk tovább, aztán letérve a műútról, kisebb fairtáson keresztül, egy vadetető mellett a piros + fölfelé kanyarított minket a domboldalba, egy kétoldalt sűrű csemetés közé beszorított útra. És itt kezdődtek a gondok. A kutyák ugyanis vadat éreztek és bevágódtak jobbra a sűrűbe. Ilyenkor persze Newton még üvölt is, hogy biztos mindenki tudja, hajtanak.. egyszer csak mondom, Asszírka jön vissza. Hát, nem ő volt, hanem egy szarvastehén. Én eléggé megijedtem, hogy mivel az úton állunk, a kanyarban, nekünk fog rohanni, de Gábor állt egy helyben, a szarvas pedig kikerült minket. Érdekes módon tőlünk nem félt, nem is sietett eszeveszetten, csak ment. Kutyák még sehol... fél percre rá megérkeztek ők is. Newton ment volna tovább utána, de leordítottuk és magunk mellé parancsoltuk.

Mentünk tovább, az út emelkedett. Egyszer csak Newton megint bevágódik jobbra és ugat - Asszírt leállítottuk, ő ott maradt mellettünk - és egyszercsak látom, hogy felfelé egy vaddisznó megy el. Ő sem rohant túlságosan. Azonnal mondtam Gábornak, hogy ezek b*ssza meg vaddisznók!!! Ettől féltem mindig... Newton még mindig a bokrosban, ahonnét hallottuk, hogy ott bizony van állat bőven.. hallottuk az avarzörgést, a hangjukat és most Gábor is látott egy nagy disznót. Na itt én már annyira ideges voltam és annyira féltem, hogy mindketten ordítottunk Newton-nal, hogy jöjjön ki onnét. Ki is jött. Azonnal megkötöttem. De a disznók nem nagyon akartak odébb menni.. mi beszorítva az útra, jobbra alig pár méterre a disznók, most mi legyen? A kutyák csöndben voltak, érezték rajtunk az ideget...

Gábor mondta, hogy ha támadnának, akkor fogjam a táskámat, tegyem ki a két kezemet oldalra, hogy minél nagyobbnak tűnjünk és álljunk "sorfalat". Így kevésbé rohannak nekünk.. menni nem tudunk sehová, meg nincs is értelme... én már totál odavoltam. Bentről nem hallatszott semmi. Mondtam Gábornak, felőlem visszafordulhatunk, ha nem akarunk elmenni mellettük, de ott sem állhatunk örökké. Így ő egyedül előrébb ment, kiabált meg tapsolt, meg vártunk.. továbbra sem hallatszott semmi. Valószínűleg odébb mentek, de olyan érdekes, ebből nem észleltünk semmit. A megkötött Newton-nal meg a kicsivel gyorsan és csendben elhaladtunk a kérdéses részen. A nagyot még egy ideig megkötve tartottam, mielőtt el mertem engedni.

Amikor kiértünk a sárga jelzésre, kicsit megálltunk, hogy kivasaljuk az idegeinket, igyunk, együnk. A műúton haladtunk, itt nem volt semmi gond, majd ráfordultunk a Som-hegyek felé vivő útra. Elképesztően szép út. Igazi erdő, friss, tavaszi zöld levelekkel, vízmosással... én eléggé ideges voltam még mindig, kérdeztem Gábort, ne menjünk-e inkább a műúton, úgy sokkal hosszabb lesz, de biztonságosabb.. ő nem olyan ideges típus, mint én, így mentünk az erdőben, az eredeti terv szerint. Newton-t magunk mellett tartottuk, azonnal rászóltunk, ha messzebb akart volna menni.

Tényleg gyönyörű úton felmentünk a hegyek közé, a tetőn is pihentünk, aztán ereszkedtünk lefelé.

A Som-hegyek közötti emelkedőről visszatekintve a Kőris-hegyet látjuk

Fent a nyergen, pihenő

Túl a legmagasabb ponton, még visszanézve, aztán megkezdtük a süllyedést

Az Eszterházy-féle vadászkastély romjaiból mi semmit nem fedeztünk fel, viszont a kidőlt, jellegzetes faként feltüntetett faóriást az út bal oldalán megcsodáltuk. 

Az út csodálatos irtásréteken keresztül vitt, a fotók persze mit sem adnak vissza a szépségükből..

Az egyik réten találtunk 3 db szarvaslábat is, szarvas nélkül.. 

Visszatérünk a piros +-re , majd megváltozott tájon, üde erdőszélen, szép ösvényen mentünk el a Zoltay-forrásig. Őszintén mondom, a túránk legpihentetőbb szakasza volt, végre teljesen meg tudtam nyugodni. A forrás és a környezete annyira tetszett, mindent lefotóztam amit csak láttam... csak pár képet teszek fel ide.

A Zoltay-forrást a fűzfői természetbarátok foglalták, 1978-ban.
Ha jól értelmeztem, az emléktáblán az elhunyt tagoknak állítanak emléket.

Mr. Sárosláb

A zöld jelzésen haladtunk tovább, erdő-mező határán, majd balra visszafordultunk Pálihálás felé.

A faluhoz közeledve

Elhaladtunk egy Pálinkaháznak nevezett birtok mellett és már majdnem visszaértünk a faluba, amikor őz ugrott ki előttünk az útra és rohant el balra... nem hittem el. A kutyák azonnal utána. Ilyenkor már felesleges ordibálni, vagy bármit csinálni. Vártunk. Gábor fotózott egy virágot, azt hiszem csillaghúr, majd utánanézek.

Nemsokára Asszírka visszajött. Newton viszont nem. A jóéletnek sem. Közben láttunk elmenni egy terepjárót, hálisten nem zöldet. Már attól féltem, esetleg felvette a kutyát.. elhaladt mellettünk, láttam, hogy nincs nála kutya... kicsit megnyugodtam. (Asszírka közben már persze pórázon, azonnal hozzákötöttem a rajtam levő hátizsákhoz). Gábor azt mondta, elmegy egy darabon, amerre elhúztak. Megbeszéltük, én maradok Asszírkával, ha Newton közben visszajönne. Telefon persze hiába volt nálunk, térerő nulla. Az én telefonom, amit reggel teljesen feltöltöttem, 10% alatt - olyan sz*r az aksija, nem bírta a navigáció és a fényképezőgép alkalmazásokat. Mondtam Gábornak, ne menjen azért messze, mert ő is eltéved, meg szólni sem tudunk egymásnak, bármi van... elment, visszajött, semmi. Elment a másik irányba, kiabált, visszajött, semmi. Itt már arra gondoltunk, valami történt a kutyával, mert MINDIG visszajön. Vissza is talál, meg vissza is jön. Pár percnél többre eddig egyszer tűntek el, Hárskúton, meg Newton néhányszor, amikor bandával kirándultunk és a kutyák egymást húzták...

Megbeszéltük, hogy én elmegyek az autóért, ami kb 500 méterre volt tőlünk, odahozom, hogy ha Newton visszajönne, a kocsit megtalálja. Utána pedig elindulunk érte mindannyian. Annyira, de annyira ideges voltam, meg nem akartam elhinni az egészet. Azt hiszem, kb. 10 percen belül elértem a kocsit (az időről ilyenkor aztán semmi..), aztán gáz és irány vissza. Amikor pár másodperc után az egyenesre szakaszra kanyarodtam, azonnal megláttam Gábort, aki mellett két kutya jött. Pórázon. El nem tudom mondani, hogyan éreztem magam. Odamentem eléjük, megálltam az út közepén, Newton-ról a láthatósági mellényt sem vettem le, bevágtam a boxba. Akkor fújtam nagyot, amikor mindenki mögött becsukódott az ajtó és kérdeztem Gábort, mi történt. Mondta, hogy Newton visszajött (meg is írta sms-ben közben nekem, hogy "megvan", de ezt már nem kaptam meg, mert a telefonom lemerült). Alig kapott levegőt, tiszta habos nyál volt, de jött. Valószínűleg csak annyi történt, hogy rohadt messze elrohant. Esküszöm nem tudom mennyi ideig nem volt meg, de 15 perc minimum... 

Hazafelé a fél utat végigbeszéltem szegény Gábornak (így vezetem le a stresszt), meg nyomtam a gázpedált ahogy bírtam - pedig hazafelé általában már tök nyugisan vezetek.. 

Itthon, mint mindig, kullancstalanítással és kifésüléssel kezdtem. Newtonban találtam egy csomó apró, törött szederág-szerűséget... szóval biztosan átrongyolt egy csomó szederbokron, lehet hogy fent is akadt valahol. Még utólag is borzasztó érzés ez az egész. Mi lett volna.. ha belezuhan egy gödörbe. Ha fennakad egy ágon a szőre vagy a láthatósági és nem tud kiszabadulni...

Egyszerűen nem akartam elhinni ezt az egészet. Nem elég a szarvas.. a vaddisznók.. már majdnem visszaértünk a kocsihoz.. és akkor ez a hülye nem jön.. MINDIG visszajönnek. Mantrailinges kutyák, visszatalálnak. Ha nem jön, annak oka van. Nem akartam elhinni, hogy bajba került. Olyan nem történhet!!!!

Mindig is tartottam két dologtól az erdőben: a többi embertől (vadászok..) és a vaddisznóktól. Mert ez a kettő veszélyes igazán. Régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy veszek egy GPS-t a nyakörvükre, mert legalább látom, merre vannak.

Nem gondolom, hogy felelőtlen vagyok. Aki ismer, tudja, hogy kiteszem a lelkem a kutyáimért. Mindig azt nézem, nekik mi a jó, ha már felelősséget vállaltam értük és az életükért. Nem vagyok mindenható. Elronthatok dolgokat. Sok mindent életemben először csinálok, én is tanulok. De csinálom. Rendületlenül. Profikat olvasok, információmorzsákat gyűjtök ahonnét csak tudok, képződök, tanfolyamra járok, gyakorolok. Kérdéseket teszek fel, akár magamnak, próbálok válaszokat találni.

A kutyáimat folyamatosan rengeteg-rengeteg helyzetnek teszem ki és ők kiválóan teljesítenek!!! Bármilyen kutyával kijönnek, bárhol és bármikor. Alig vannak pórázon. Kipróbáltak és/vagy művelnek egy csomó mindent: agility, terelés, treibball, mantrailing, do as I do, fizioterápia, sulis tanfolyamok, vizsgák, versenyek, sportalapozó.. rengeteget kirándulnak, bandáznak, voltak városi kutyák és most "falusiak". Alszanak velünk hotelben. Vásárolunk a fressnapf-ban. Stb stb hadd nem soroljam. Nincs napjuk, hogy ne menjenek ki az udvarból, legkevesebb fél óra sétára, amikor csak este 8 után érek haza és csak erre van erőm. De általában napi 3 sétájuk van.. 

Itt megbuktam. Mondjuk nem is egyszerű a helyzet, ha pár 10 méterekre ugrálnak ki a vadak az ösztönerős kutyád előtt. A helyzetet, környezetet itt nem lehet kontrollálni. Maximum a kutyát. Ez nem sikerült, a viselkedés brutál módon megerősödött. Régóta gondolkozom a megoldáson. Mert mindenki tudja, hogy ez magától nem lesz jobb, csak rosszabb. Minden egyes hajtás - megerősítés. Olyan megerősítés, amit nem tudsz felülmúlni a kutya számára. Ez a csúcs: vadászat az erdőben.

De ma elhatározás született. Mert ez a kutya még legalább 7-8 évig képes lesz teljes erőből elrohanni egy vadra. És mi minden hétvégén kirándulunk. Legalább egyszer. Ez évente többszáz alkalom. Mondhatjuk, hogy nem megyünk kirándulni. Haha. Itt nálunk is fullon vagyunk vadakkal. Elképesztő mértékben. A házunktól 100 méterre őzek flangálnak.

Szóval elhatározás született. Nem mehet így tovább. Elektromos nyakörv. Ez következik. Végtelenül sajnálom. A kutyának sem lesz jó, én pedig végképp irtózatosan szenvedni fogok, hogy így kell megoldanom ezt a helyzetet. Mindig úgy fogom gondolni, hogy az én hibám. De muszáj megoldanom, mert belefáradtam.

Beszéltem sokakkal, akik használják. Mind olyanokkal, akik kiváló gazdák, de tényleg. Nem ez volt az univerzális megoldásuk mindenre. Nem így kezdték. Nem így "tanítják" a kutyát. Nem lustaságból nyúltak egy eszközhöz, ami majd "megold mindent". De nem volt már más választásuk. Nem használják értelmetlenül és állandóan és összevissza. Jól használják. És biztonságot ad a kezükbe, hogy nem gyomorgörccsel kell közlekedniük az erdőben. Nagyon sokat segített nekem lelkileg, velük beszélni.

Nincs más megoldás. A hosszúpóráz nem opció, mert esélytelen elkapni.. plusz, ha a kutya lelépett, kifejezetten veszélyessé válik, mert bármilyen tereptárgyon fennakad. Aztán a kutya se előre, se hátra. A legrosszabb. Örökös póráz? Annak mi értelme, most őszintén? A kutya számára az emberi sétatempó szenvedés... meg álljak meg minden bokornál, ha szimatol? Vagy ne szimatoljon? Újra kérdezem: annak mi értelme?

Tudom, hogy ezt a bejegyzést nem sokan írták volna meg. Vagy bizonyos részeket diszkréten "kihagynak". Feltettek volna pár képet a kirándulásról a facebook-ra, meg alászívecskéztek volna valamit.

Én nem ilyen vagyok. Azért írom ezt a blogot, hogy hátha valakinek segítséget nyújt majd, akármiben - akár azzal, hogy nincs egyedül egy problémával. Mert én is rengeteget kaptam mások írásaiból. És ehhez őszinteség kell. Nem az a célom, hogy elkápráztassak mindenkit a rózsaszín történeteimmel.

Persze biztos vagyok benne, hogy sokan kárörülnek majd, hogy "na ő is bebukott valamibe háhá". Vagy lenéznek, hogy "debéna" vagy azt gondolják "szemét kegyetlen dög, az ő hibája, miért nem oldotta meg és persze a kutyán veri el". Nekik csak annyit üzenek, majd beszélünk, ha a fentieket Te is megtetted a kutyádért. Ha ennyi kihívásnak megfelelnek, ugyanígy. Ha felmutatsz legalább annyi eredményt, mint én, ennyi idő után. Ha olyan ösztönű kutyád van, mint az enyém. És ha lehívod a rohanó őzről.

Másokról pedig tudom, hogy érteni fogják. Mert ismernek. Tudják, ki vagyok - és milyen vagyok. És mert ők is belefutnak problémákba. Hibáznak. De küzdenek, tanulnak, hogy jobbak legyenek, a kutyájukért. KUTYÁSOK. Nem kutyatartók.