Stand-by and standing up

Elmaradtam kicsit a bejegyzésekkel, de nem nagyon volt motivációm, hogy írjak, illetve azt hiszem rám fért a szünet minden szempontból.

Elfáradtam az év végére és ez a kutyázásban is kicsúcsosodott. Nem nagyon láttam már mást, mint a problémákat, fárasztott a napi kötelező sétáltatás és rutin, elkedvetlenített a társaság, programok hiánya. Untatott néhányak fensőbbséges hozzáállása, nem találtam az utat a jövőbeli elképzeléseimhez, néha már azt sem tudtam mit akarok és úgy éreztem magamat az állandó túlfeszített agyalástól, mint aki hamarosan becsavarodik. Bennem volt egyfajta teljesítménykényszer és ezzel párhuzamosan az a szenvedés, hogy én nem vagyok megszállott típus. Igen, van ami imádok, szeretnék fejlődni, szeretném csinálni, sokat fektetek bele, de azt szeretem, ha őszinte élvezet párosul mindehhez. Ha pedig utóbbit nem érzem, akkor csak kínlódok. A fejlődés pedig enélkül is erős igénybevétel, energia, pénz és időoldalról is.

Amikor aztán a munkahelyi jogszabályi auditra készültem, ami kemény kihívás volt így az év végén és közben próbáltam fenntartani a kutyákkal való foglalkozási szintet, rájöttem, hogy ez nem fog menni. Szükségem van az időmre, szükségem van a nyugalomra, arra, hogy csak arra figyeljek, ami most a legfontosabb - a munka... és önmagam. A kutyák felé már csak a kötelességérzet volt meg bennem, szenvedtem az egésztől, főleg, hogy közben visszatértek az őzek a télre és kezdődik a kínlódás... kimegyek a szántóra, őzek. Kimegyek az utcán felfelé a tanösvényre, őzek. A kedd délelőtti sétán, amikor Asszírka indult el egy csapat után a szántóföldön, úgy döntöttem, most vetek ennek véget. Tényleg úgy éreztem, megbolondulok. Ott, abban a pillanatban hívtam fel Zsanit és kértem meg, hogy ha tudja, fogadja a kutyákat 5 napra, másnaptól. Azonnal elfogadta őket - nem lehetek elég hálás Neki soha. Szerintem nem is tudja, milyen óriási segítséget jelent nekem ilyenkor. Zsani, itt is nagyon köszönöm.

Nem kell mondanom, hazamentünk a sétáról és bőgtem. Éjjel nem aludtam. Másnap reggel a sétán bőgtem. Úgy éreztem, mintha nem lennék képes menedzselni a saját életemet, mint aki cserbenhagyja a kutyáit, akik nem tehetnek semmiről. Komolyan olyan mélyre sikerült juttatni magamat, hogy úgy éreztem, mintha menhelyre adnám őket. Összepakoltam a cuccaikat és elindultam Kapuvárra, Zsanihoz. Tudtam, hogy szükségem van erre az egészre, a szünetre. Amikor odaértem és találkoztam Zsanival, azonnal boldogabb lettem. Nagyon kedves volt és vidám, mint mindig, azonkívül az égvilágon senkire nem bíznám a kutyáimat jobb szívvel, mint rá. Newton már úgy szállt ki a kocsiból, égnek álló seprűfarokkal, pontosan tudta hol van és azonnal nekiállt a szagokat feltérképezni. Átugrotta az árkot, aztán magától behúzott az udvarra, Asszírkával együtt. Látszott, milyen szarul érzi magát :D Ettől feldobódtam egy kicsit, meg hát hazafelé volt időm gondolkodni, megnyugodni.

Az első napon még zavart voltam, állandóan a "jaj a kutyák"-villanás zuhant be a gondolataimba - egyszerűen annyira hozzátartoznak minden pillanatomhoz, elképesztő.

Aztán leváltak rólam a gondolatok. Ilyenkor direkt ki is kapcsolok minden kutyás dolgot. Nem kérdezem Zsanit, hogy vannak, nem beszélek róluk és nem foglalkozom semmiféle kutyás témával (na jó, a cuccaikat átválogattam és meghirdettem/eladtam, ami nekünk már nem kell). Azt kell mondjam, másnaptól fogva kifejezetten jól esett. Nem volt rajtam kötelezettség, csak a munka, de az kijelölt egy irányt, ami így már végtelen könnyűnek tetszett. Nem állt két kutya folyamatosan készenlétben, vagy bámultak be az ablakon mint valami szobrok, órákon át, hogy legyen már valami... végtelenül megnyugtató volt. Kiolvastam két Almási Kitti könyvet (köszi Nóri a tippet :)), néztem Netflixet - istenem, mikor néztem én utoljára sorozatot... isteni volt. Komolyan. Amellett is, hogy az egész hétvégét végigdolgoztam. Arra gondoltam, te jó ég, másoknak mennyi ideje van... és milyen egyszerű az élete. Nincs kötelező kimenetel a házból, kötelező foglalkoztatás, semmi. Volt olyan nap, hogy ki sem tettem a lábam a házból - szándékosan és mert ez esett jól, erre vágytam. Péntek este átmentünk néhány kedves barátunkhoz, olyan fantasztikusan boldog estét töltöttünk náluk, kitartott az örömöm még napokig. Őszintén mondom, nem hiányoztak a kutyák. Hirtelen felszabadultam minden alól, ami aktuálisan csak terhet jelentett, nem örömet.

Aztán vasárnap délután Gábor ment el a kutyákért, őszintén hálás voltam neki, hogy átvállalta ezt és én addig haladhattam tovább a munkával. Tudtam, hogy hullák lesznek a panzió után, így is volt :) Asszírka jobban bírta a rázást, de hát tudjuk - neki ott a hátország, a nagytesó, nem kell annyit stresszelnie semmin. Newton kinyuvvadt. A fáradtságuk még hétfőn is kitartott, fékezett habzáson működtek, ennek is nagyon örültem :)

Hétfőn letudtam az auditot, minden szuperul alakult, de tényleg. Nagyon boldog voltam.

Kedden már voltunk edzeni, csütörtökön sétáltunk egy nagyot aztán játszottunk/gyakoroltunk otthon, visszaállt az élet. Ami a különbség, az én vagyok. Pihentem egy kicsit, amire óriási szükségem volt, ha nem utálnám a nagy szavakat, azt mondanám, életbevágó. És ez talán nem is olyan nagy túlzás most. Próbálom megadni az időt dolgokra, szabadságot adni - önmagamnak. Ugyanakkor próbálok időkorlátokat felállítani, hogy ne mosódjanak össze dolgok. Ne teljen el több idő felesleges agyalással, mint tettekkel.

Befizettem néhány online kutyás programot, a Programok Hatlábon-os kifejezetten vidám, tét nélküli feladatokkal. Ezeket akkor csinálom, amikor igazán van kedvem hozzá.

Találtam olyan embereket (nem magyarok...), akik kedvesek, vidámak, imádják a kutyázást, jó trénerek, kiváló módszerekkel. Nem irigyek, nem beképzeltek, nem fensőbbségesek, nem sértődékenyek. Őszinték! :D Szinte hihetetlen. Nevetnek tréning közben! És felteszik a béna videóikat is, meg merik csinálni - és akik alá írnak, mind kedvesek, vidámak - és van humorérzékük. Atyaisten, utóbbi mennyire hiányzik. Nem tudok enélkül élni, nem tudok fárasztóbb dolgot elképzelni, mint humor nélküli embereket.

Talán helyükre kerülnek a dolgok bennem is. Remélem :) Kezdésnek holnap terelni megyünk, amit elképesztően várok.