Bűn-e megválni egy kutyától?

Elég általános címet sikerült adnom a bejegyzésnek, ezért rögtön leszögezem, hogy nem a "vettem/szereztem-egy-kutyát-totál-fogalmatlanul-de-már-unom/nem bírok vele-leadom"-kategóriára gondolok. Remélem, hogy aki régebb óta olvassa a blogot, tudja, hogy a témákat próbálom "magasabb szinteken"/más nézőpontból feldolgozni, nem pedig az átlag google-kereső találatokat ismételve.

Szóval arra gondolok, amikor valaki (mindegy, hogy kezdő, haladó, vagy profi kutyás), akár rövid-, akár hosszútávú előre tervezés eredményeként vesz egy kutyát, felelősen felkészül rá amennyire tud, de valami mégsem stimmel. Például:

• a kutya túl kevés (nem motiválható eléggé, alacsony ösztönszintű, a képességei elmaradnak az elvárttól)
• a kutya túl sok (sikerült egy igazán munkavonalas példányt hazavinni, olyan erős ösztönök dolgoznak a kutyában ami nem összeegyeztethető a gazda életével, vagy nem egyensúlyozható ki; a kutya fizikai/mentális igényei túl magasak a várthoz képest)
• a gazda túl kevés (a gazdának hiányoznak a képességei a kutya képességeihez, a gazda nem elég erős a kutyához, a gazdának nincs kitartása/elszántsága adott kutya problémáihoz)
• a gazda túl sok (a gazda túl erős személyiség egy gyengébb, félénkebb, érzékenyebb kutyának, a kutya nem tudja megugrani a gazda elvárásait)
• a kutya nem illeszthető be az otthoni falkába (állandóan feszültséget kelt, verekedést provokál, vagy őt kezdik ki a többiek, a gazda igyekezete/irányítása ellenére)
• a kutya nem felel meg a célnak/sportnak/munkának, amire választották (a fenti esetek bármelyike behúzható okként ezen pont alá is)
• kutya és gazda is szuper, de mégsem alakul ki igazi kötődés, feltétlen bizalom, együttműködés, szeretet (inkább talán felnőtt kutya esetén, bár nem feltétlenül)
  
• a kutya olyan, előre nem látott egészségügyi problémával küzd, aminek okán nem tudja betölteni a kívánt célt
• a gazda életében olyan változás történik (betegség, baleset, drasztikusan megváltozott életkörülmények), aminek következtében nem tudja vállalni a kutya iránti további felelős gondoskodást

Azt gondolom, ezekben az esetekben nem bűn megválni egy kutyától, amennyiben biztosítjuk számára a jobb életet. Ha eléggé ismerjük önmagunkat, eléggé megismertük/kiismertük a kutyát és látjuk, hogy nem fog működni, akkor, ha úgy döntünk, a szétválás egy új esélyt jelenthet - mindkettőnknek.

Miért gondolom így?

1.

Az ember élete kutyázási szempontból, bár sokkal hosszabb a kutyáénál, nem túl hosszú, főleg az aktív korszakunk.

Hány kutyát tudunk vállalni életünk során, felelős módon, úgy, hogy igenis beletesszük az időt, energiát, rengeteg pénzt, biztosítva a számára megfelelő életet?

OK, tarthatjuk őket párhuzamosan is... mondjuk véleményem szerint 2, maximum 3 aktív, ereje teljében levő kutyánál többet együtt tartani lehetetlen, hacsak nem főállásban kutyázik valaki. Ennél több kutyára egyszerűen nincs idő, ha valaki minőségi foglalkozást szeretne nyújtani az ebeinek, minden nap. Szóval számoljunk 10 évente 3 kutyával. Kutyázzon valaki 40 évig. Akkor ez 12 kutya. Maximum. Nálam eddig 25 év / 4 kutya az arány. És nem gondolom, hogy túl sokáig fogom tudni hozni ezt az aktivitási szintet, szóval a kutyáim száma életemben nem fogja eléri a 10-et sem.

Nagyon nem mindegy, milyen kutyákkal töltjük ki a kevéske időnket, boldogan élünk-e velük, vagy csak kínlódással telnek el az évek.

2. 

Ha valaki elmélyed/beleszeret egy sportba, akkor az 5-12 kutya nagyon kevés. Aki eredményes szeretne lenni, annak jónak kell lennie - és jónak kell lennie a kutyájának is. Nyilván, ahogyan magunkon is, úgy a kutyán is rengeteget lehet alakítani, fejleszteni, de az adottságok, hozott képességek sok területen elengedhetetlenül fontosak. Ahogyan Leczki Saci mondta, nem mindegy, hogy van egy kutyánk, akivel sportolunk, vagy van egy sportunk, amire kutyát veszünk. És mi van, ha az utóbbi a helyzet, a kutya mégsem hozza a fentieket?

Ha adott egy jó gazdi/sportoló/tréner, az ő energiáját keményen szólva pazarlás lehet egy nem megfelelő kutyára fordítani. Mert a kutya, ha adott célra nincsenek is megfelelő képességei, másban még jó lehet és élhet teljes, boldog életet, másvalaki oldalán. Viszont az, aki az életét teszi fel valamire emberként, vagy adott életstílust él és a kutya munkája számára elengedhetetlen, attól nem várható, hogy lejjebb adjon az elvárásaiból. A kutya számára is rendkívül káros, ha folyamatosan a gazdája elégedetlenségét érzi. Ha belegondolunk, a fontos feladatkörökben (vakvezetőkutyák, ma is dolgozó juhászkutyák, terápiás kutyák, szolgálati kutyák stb) valójában ez történik. Folyamatos szelekció, a nem megfelelő kutyák továbbadása. A hétköznapi, vagy népszerű sportkutyás világban (agility, obedience, terelés) miért ne fordulhatna elő ugyanez?

3.

Sajnos egy kölyökkutyáról nem lehet mindent és azonnal leolvasni. Főleg, ha valaki mondjuk külföldi tenyésztőtől választ kiskutyát. Ezekben az esetekben még a személyes, sokszori látogatás is nehézségekbe ütközik. Vannak ösztönök, képességek, munkabírási tulajdonságok, amik csak később alakulnak ki. Néha igazán kiváló szülőktől is származnak gyenge képességű kölykök. Beüthetnek előre nem látott/nem szűrhető/nem várt egészségügyi problémák. Egyszerűen minden tervezés ellenére sincs az az isten, aki tökéletes kutyát fog szállítani nekünk, elképzelésünk és álmaink alapján. 

4.

Igenis van olyan, hogy "nem működik a kémia" kutya és gazdája között. Nincs tökéletes ember/kutya, ezt tudjuk. De láttam már több példát rá, hogy vagy a kutya, vagy a gazda tett meg mindent a másik félért, dolgozott a kapcsolatért, mégpedig rendesen - és nem kapott vissza szinte semmit. Ez pedig nem jó. Az egyoldalú erőlködés nem vezet sehová.

5.

Ha van egy "hibás" kutyánk, az nem csak a mi, de a többi kutyánk, az egész falka életére kihatással lehet, néha szinte "tudat alatt". A probléma multiplikálódik.

Ugyanezen témakör másik oldala, hogy ha van egy "hibás" kutyánk, akivel nem tudunk előrelépni, viszont szeretnénk egy új esélyt adni magunknak egy új kutya személyében, az nem feltétlenül jó döntés. A két kutya ugyanis a külön foglalkozás ellenére is együtt fog élni, együtt tölt majd rengeteg időt és egymásra kapcsolódik. Ha fiatal kutyát hozunk a felnőtt/idős mellé, akkor bizony a fiatal (egy darabig biztosan) az idősebbre támaszkodik majd, átveszi a viselkedésmintázatait. Vagyis problémás kutya nem segít nekünk normálisat faragni a másikból.

5.

Senki nem látja a jövőt. Akármennyire is tervezünk, a sors nem kiszámítható. Nem szeretem, ahogyan az emberek azonnal ítélnek, mindennemű információ nélkül, amikor valaki a megváltozott életkörülményeire hivatkozva szeretné elajándékozni a kutyáját. Könnyű a más f*rkával a csalánt, ugye. Inkább kívánom, hogy senki ne kerüljön olyan helyzetbe, amikor ilyen kemény döntéseket kell hoznia, rajta kívülálló okokból.

6.

Persze a helyzet fordítva is igaz. Egy igazán jó kutya igazán jó gazdát érdemel, aki vagy megpróbál felnőni a feladathoz, vagy, a kutya érdekét szem előtt tartva, lemond róla és megadja számára a méltó gazdát/környezetet/foglalkozást. Ez is egy nagyon-nagyon nehéz, embert próbáló, de felelős döntés. Nagyon nehéz felismerni és önmagunknak bevallani, ha valamiben gyengék vagyunk, nem tudunk fejlődni - és a kutya érdekében, a saját egónk ellen döntünk. Még úgy is borzasztó, ha a viszonyunk a kutyával nem felhőtlen.

Az én életemben egyszer volt olyan szituáció, hogy elgondolkodtam, megválok a kutyámtól - a leonbergimtől, akkor volt 1,5 éves - mert már látszott, hogy az életünk sohasem lesz ideális. Az idegrendszere nagyon gyenge volt, félt mindentől. Amelyik utcán 100x végigsétáltunk, ott is rettegett. A kutyákat nem szerette, játszani nem tudott, velem sem. Hiába akartam jól választani, hiába igyekeztem, hiába tanultam, hiába próbálkoztam, nem jutottunk előrébb. Állandó konfliktust és őrlődést okozott nekem, hogy vajon nem az én hibám-e az egész, mit nem csinálok jól, hol mentek félre a dolgok. Később miatta csatlakoztam a Tükör Módszerhez, jártunk terápiára, ahol el is értünk eredményeket, a kutya sokat fejlődött, idős kora ellenére is. Ugyanakkor a mai fejemmel is azt mondom, ez a kutya sajnos nem volt rendben, öröklött problémái voltak, amiken tudtunk ugyan enyhíteni, de messze voltak a normálistól. Természetesen nem tudtam elajándékozni őt, nem bírta volt el a lelkiismeretem - és persze szerettem is. Több mint 11 éven keresztül voltam felelős, szerető gazdája, megadtam neki mindent, ami tudtam. Nagyon sokat tanultam tőle.

Mindig azt mondják, a nehéz kutyáknak köszönhetjük, hogy fejlődünk, egyre jobb trénerekké válunk. Ez biztosan így van. Ugyanakkor egy olyan kutyával, aki alapból rendben van, akivel jó kapcsolatot tudunk kiépíteni, számunkra megfelelő, jó képességei vannak, legalább ugyanennyit, vagy még-még-még többet fejlődhetünk - csak talán másik irányba.. azon az úton, amelyiken eleve terveztük. És ez is nagy érték. Néha megéri ragaszkodni hozzá.

Az időnk, a sajátunk és a kutyáinké is, véges... de csak mi, emberek tudjuk eldönteni, hogyan, mire használjuk. A kutyáink sorsa tőlünk függ. Tartozunk nekik annyival, hogy a számukra legjobb lehetőséget keressük meg, egy jobb élet reményében - néha azzal, hogy elengedjük őket.