Életképtelenek

Anyukám megmondta... (mint mindig), hogy az én kutyáim mindig életrevalókképtelenek.. és azt hiszem igaza van (mint mindig. Az élet egyik törvénye.)

Miből látszik ez?


Amikor hazaérünk, lecövekelnek mellénk, bárhol vagyunk - és szomorúan néznek. Vagy ásítoznak. Vagy odajönnek és ránk rakják a kis fejüket, adogatják a mancsukat, esetleg bebújnak a lábunk alá. És tovább néznek. Nem mondom, kissé zavaró.

A következő fokozat, hogy Asszírka nekiáll nyünnyögni és bosszantani Newton-t, aki a napközben felgyülemlett energiáknak köszönhetően kapható némi kergetőzős-játékcibálós-hörgősmorgós pattogásra, de aztán rájön, hogy eredetileg nem is akart Asszírkával játszani, hanem az én idegeimre akart menni azzal, hogy "történjen.már.valami.".

Igazából esélytelen, hogy egy délután kiolvass pár magazint, laptopozz, felrakj egy arcpakolást vagy csak feküdj a kanapén... mert elhitetik veled, hogy a világ legrosszabb gazdija vagy, aki nagy ívben tesz az őt egész nap váró kiskutyáira!!

Nincs mese. Előbb-utóbb fel szoktam adni (szuper megerősítést adva erre a viselkedésre, ugye) és megyek, kitalálok nekik valamit...

És Eni azt mondta, ez az ideális!! Mármint nem a szomorúnézés/fej/lábtrükkök meg a bedőlés ezeknek, hanem ha egy kutya a gazdájához köti és tőle várja az akciót! Nem szórakoztatja el magát pl. a kert felásásával, nem a másik kutya a "társ" számára, hanem inkább dögre unja magát úgy általában, egészen addig, amíg meg nem jelenik a GAZDI-partyszerviz! Ööö. Hát, ez csodálatos. Néha nem bánnám, ha inkább elfoglalnák magukat valamivel.

Aztán: Newton imád az udvarból nézelődni és szemmel tartani az utcát macskákat. Ezt annyira szereti, hogy reggel, amikor kinyitom az ajtót, de még nincs kedve kimenni, úgy fekszik le az előszobába, hogy kilásson. A hideg kőre. Nem jönne ám beljebb pár méterrel a szőnyegre, isten ments. Mert ki.kell.látni. De ha kirakom neki a VetBed-et az előszobába, természetesen a megfelelő helyre, azonnal rámegy és elégedetten kakaóscsiga alakzatot vesz fel..

Vagy: amikor sétálunk pl a Duna-parton - tehát a Duna mellett, ugye - ha szomjan halnak se mennek le egyedül a partra, a lépcsőkön.. meg kell állnunk, néha pár lépcsőt le is kell mennem velük.. akkor isznak. Azt nem is mondom, hogy Évi kutyája akkor és ott rohan le a partra, inni/fürdeni, amikor gondolja.. a SelyemNyúl és a Mikiegér meg szomjazik hazáig.

A kedvencem: nem kakálnak az udvarban. Ezt egyszer kitalálták, hogy ők.ott.nem. És ha nem viszed sétálni egy napig (talán életükben kétszer fordult elő), akkor egy napig nem. És másnap hasmenést kapnak, mert addig tartogatták. A hülyéi. Múltkor, amikorra hazaértem,  Newton-nak már nagyon kellett - nekiállt fel-alá rohangálni az udvaron, nyüsszögve. Gondoltam, kivárom... Lekuporodott a kis ágrakás mellé - itt valószínű beleállt a fenekébe egy ágacska - ezért továbbállt és szenvedett még 2 percig - végül muszáj volt elvégeznie a dolgot. Nagyon megdícsértem - háááátha sikerül megértetni vele, hogy az udvarban szabad (sose állítottam az ellenkezőjét.. no comment). Nem is mondom, azóta sem tojnak az udvarban. Inkább szenvednek egész nap. Csak gratulálni tudok.

Következő: két kutyaház volt az udvaron. Az egyiket drágáim túl kicsinek ítélték, OK - persze Asszírka néha belement, de csak azért, hogy kikotorja belőle a szalmát, aztán ki is fordult, amint ez megtörtént... Viszont a másikkal minden rendben volt - de ha ide betelepedett valamelyik, a tesója kint szomorkodott. Amúgy ebbe befértek volna ketten is.. de hát neeem.. miért is. OK, hogy Newton nem szereti, ha Asszírkás lesz, de érted inkább rommá ázik.. mindegy.

Most rendeltem meg az új kutyaházakat... és mivel a felsoroltak után kár bíznom abban, hogy lesz annyi eszük, hogy ha hideg van, bemennek, rohadtul oda fogok figyelni, hogy pontosan a kert mely pontján felel meg Őcollieságuknak, hogy beletegyék a hátsóikat... és inkább lerombolom a "lesz egy normális kertem"-illúziómat, de akkor is be fognak menni, mert rohadt sokba kerültek!!!