Szomorúság és békák

Newton ma annyira felbosszantott, hogy nagyon szomorú vagyok. Az az igazság, hogy szándékosan írom meg ezt a bejegyzést, egyrészt, mert ha az ember kiírhatja magából a bánatát, az már fél megnyugvás, másrészt, mert a kutyázás sem mindig csillivilli dolog.

Ezt szerintem mindenki tudja, akinek kutyája van - akinek pedig még nincs, az készüljön! Amikor vicces kedvemben vagyok, azt szoktam mondani, hogy aki kutyás, annak gyorsan hozzá kell szoknia, hogy a kutyája nagyon sokszor be fogja égetni mások előtt...

Szóval sétáltunk a lenti szántóföldön, kutyák boldogan rohantak, mint mindig.

Majdnem félúton jártunk, amikor messzebbről zajokat hallottam, Évi (aki szintén szokott itt sétáltatni) pedig említette, hogy mostanában az íjászok is kijárnak a mezőre gyakorolni. Mondom, ne lőjék már keresztül a kutyáimat, inkább magam körül tartom őket.

Aztán kiértünk egy szélesebb ösvényre - és láttam, hogy kicsit messzebb ketten kutyát sétáltatnak. Kutyáim továbbra is mellettem, szerintem észre se vették a másikakat a réten, a bokorsor és az árok túloldalán. De az emberkék aztán nekiálltak kurjongatni, nevetgélni, viháncolni, talán a kutyát hívogatni.. és Newton-nak ennyi elég. Kilőtt, mint akinek rakétát raktak a seggébe. És elrohant előre, aztán jobbra az oldalútra a kutya felé, mint a nyíl. Fél másodperc alatt képes erre. Aki nem látta még soha, annak mondom, hogy tényleg a másodperc tört része alatt startol - leszegi a fejét, elrúgja magát és szó szerint úgy megy mint az állat, látszik rajta hogy feszültségből nyomja az egészet. És ha ráordítasz, még rosszabb. Még jobban belehúz. Most is ez történt. Ordíthattam ahogy akartam.

És persze nem csinál semmit a másik kutyával. Soha. Hosszabb-rövidebb ideig megszagolja, sarkon fordul és visszajön. Vissza is jött. És én nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, csak dühös voltam és végleg csalódott. Megkötöttem és onnét a hátralevő fél órás úton végig azon is tartottam. Szerintem még soha életében nem volt egyhuzamban ennyit pórázon - és soha életében nem volt szántóföldön pórázon. Tudtam, hogy nem érti. Tudtam, hogy nem megoldás. Tudtam, hogy nem tanul belőle semmit. De nem volt erőm már szomorúnak lenni sem. Gondolkodási időre és nyugalomra volt szükségem. Newton nem húzott egy pillanatig sem - mindig is gyönyörűen tudott pórázon sétálni. Szaglászni nem engedtem, de nem is akart. Folyamatosan a környezetet figyelte, idegesen kapkodta a fejét, meg a lábait pár lépés erejéig, aztán lassítania kellett, hogy igazodjon hozzám. Így mentünk végig.

Kívülről figyeltem őt, részben fizikailag, részben lelkileg. Nem értem ezt a kutyát. Valószínűleg elég összetett és egyáltalán nem könnyű eset. Furcsa. Annyi minden jár a fejemben ilyenkor. Az, hogy lehet, hogy túlterheltem kiskorában. Vagy akár most. Vagy egyszerűen olyasmit várok el tőle, amit nem tud teljesíteni. Mert ő igenis oda akar menni a többi kutyához - mert ő ilyen és ennyi. Vagy, hogy mégsem végeztem jó munkát. Hogy hiába csináltam rengeteg mindent tudatosan, ez még mindig nem volt elég tudatos. Aztán, hogy nem irányítom eléggé, keményebbnek kellene lennem vele. Vagy csak magabiztosabbnak és minden pillanatban teljesen öntudatosnak kellene lennem, hogy ne akarjon dönteni helyettem. Vagy hogy mennyi mindent megadok neki, mennyi mindent csinálunk együtt... mi kellene még? Én nem tudok többet adni. Hogy ez egy már beégett viselkedés és csak drasztikus módon fogom tudni megoldani, évek alatt. Arra is gondoltam, hogy Newton-ban mindig is megvolt ez a fajta viselkedés. Már kölyökkorában is. Nagyon önálló volt, mindig. Amikor mentünk érte, hogy elhozzuk a tenyésztőtől és épp lemorogta a tesóját - és Katát - néhány szem tápról. És ha mégiscsak jó, hogy hozzám került? Ha esetleg egy kevésbé "értő" gazdája lesz? Lehet hogy már egy agresszív, domináns, erőszakos kutya lenne. Ezzel szoktam vigasztalódni. Mert tényleg nagyon jól szocializált, nagyon jól kommunikáló kutya lett belőle.

Azért is nehéz megnyugodnom, mert ezzel a problémával életünk minden napján találkozom. De nem akarok elkerülni. Nem is lehet. És nem is kellene, mert nincs komoly oka!! A megszaglászásba még egy kutya sem halt bele. Amiért ez az egész nagyon rosszul esik, hogy ezen az egy hülyeségen kívül Newton számomra a tökéletes kutya!!!!! Rohadt életbe, hogy nem tudom megoldani a problémát.. És senki, de senki nem tudja megmondani nekem, hogy mi az oka ennek a viselkedésnek. Nem igaz, hogy egyik oktatónak sem volt még hasonló esete!! Bár mindig kicsit kívülálló és érdekes esetnek tartom magunkat. Mert a kutya kölyökkora óta képzett, szocializált, tanított, foglalkoztatott példány. Le van fárasztva fizikálisan, mentálisan, szinte minden nap. Változatos az élete, sok szituációval találkozott és megállja a helyét bárhol.

Persze, nem minden esetben fontos a viselkedés oka. Néha úgysem tudjuk meg soha - és a megoldásra kell koncentrálni. De az sincs nekem. Már reménykedni sem könnyű, de a kutyáim jóléte miatt próbálok. Ja és aki azt gondolná, hogy egyszerűen gyenge és béna vagyok, annak mondom, hogy Asszírkát bármikor és bármiről leállítom, legyen az macska, őz vagy akármi. Mert ő érzékeny. És jóval könnyebb eset. Igazi optimum-kutya. Bár terelni nem tud.

Voltunk szombaton a FROG-os sportalapozó elméleti előadásán. Rengeteg információt kaptunk, elképesztően érdekes és tömény volt. Két napig beszélgetni sem tudtam róla, mert az agyam még mindig nem dolgozta fel az elhangzottakat. Brutális. Az is furcsa, hogy nagyon sok elmélet ismert volt számomra, mégis, talán ezek most összeállnak az új információkkal - és ami a legfontosabb: át fognak menni a gyakorlatba. Mert itt sokszor elakadok. Nincs időm, energiám vagy hangulatom gyakorolni. Nincs tervem, felépített blokkjaim, tudatos haladásom, egymásra épülő gyakorlataim. És így nem megy. Hiába van a fejemben rengeteg dolog, a kutya attól még nem kap ebből semmit. Remélem, hogy ez most változni fog.

És: volt ott egy srác, Kristóf, aki elkezdett mesélni a kutyájáról... és szó szerint elmondta a fentieket!!! Az ő kutyája ugyanezt csinálja!! Mindenáron elrohan, aztán szaglászás és semmi!! Látványosan unja utána azt a kutyát, akihez elrongyolt. Ugyanígy, ha munkában, feladatban van, álomszerűen dolgozik és tesz magasról a többi kutyára! Pont, mint Newton... szinte szó szerint leesett az állam. Nem hittem el, hogy ezt hallom! Mert lehet, hogy sokaknak van hasonló problémája, de az nem ez!!! Ha egy kutya nem tanult figyelni, nem tanult tanulni, nem tanult önkontrollt, nincs igazi kapcsolata a gazdájával, nincs lefárasztva, mindig csak pórázon lehet, nincs szocializálva, nincs kutyatársasága, rossz az előélete, akkor elhiszem, hogy ilyen. De Kristóf kutyája - és Newton - nem ilyen.

Elhatároztam, hogy rendesen végigcsinálom ezt a képzést, gyakorolni fogunk ahogy csak bírunk. Néha irigykedve gondolok azokra, akiknek ez az élete. Elképesztő magasságokba emelik a tudatos képzést. Úgy vagyok vele, hogy jó nekik, mert tényleg ez a munkájuk, az életük, a mindennapjaik és így könnyű. Több száz kutyával dolgoztak már és ki tudták alakítani ezt a tudást. Nekik nem kell végigülni napi 9 órás munkaidőt, a tizedik órát elautózni, kiégett aggyal beesni a ház ajtaján és szembenézni 2 érdeklődő szempárral, hogy "na, akkor történik ma végre valami??". De aztán rájövök, hogy pont ezért nem hasonlíthatom össze magam velük!! Én így élek, így is akarok élni, tehát el kell engednem dolgokat. Ha általában nyúzott vagyok, hát nyúzott vagyok. Ha csak egy mezei sétára futja, akkor arra futja. Ez van. :) De igyekszem tanulni, mindig fejlődni, hátha sikerül :) 

Már most megpróbálom egymás mellé fűzni azokat a hallott gondolatokat, amit akár a fenti problémában is segíthetnének. Mert bár ez nem viselkedésterápiás szeminárium, ezek minden kapcsolatban jól jönnek... hátha...

Anita azt mondta, a nehéz kutyáknak hálásnak kell lennünk, mert tőlük tanulunk, általuk fejlődünk a legtöbbet. Ez így is van, ebben biztos vagyok. Hát, hajrá.