 |
| Úgy is mondhatnánk: Ennyi! |
Lehet hogy kicsit messziről fogok indítani, de remélhetőleg eljutunk a lényegig :)
Először is: a kutyát behoztuk a világunkba, az ember mesterségesen felépített, intellektuális környezetébe. Szerintem mindenki egyetért abban, hogy a kutya ennek a világnak csak a töredékét képes valóban értelmezni. Nem azért, mert buta lenne, hanem mert intellektusa nem teszi lehetővé számára, hogy ilyen bonyolult, számára nem természetes környezetet minden részletében felfogjon. Nincs is rá szüksége, mert mellette van az ember, aki vezetőként kalauzolja őt (jó esetben) - tulajdonképpen ez egy jó gazda kötelessége.
Az iránymutatáshoz a legfontosabb, hogy kommunikálnunk kell a kutyánkkal, valahogy el kell mondanunk neki, mit és hogyan érdemes/kell tennie, hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy a mindennapok mindkét fél - a gazdi és az ő - igényeinek megfelelően, ideálisan teljenek. Erre a Tükör módszer kétféle területet jelöl meg: a viszonyrendezést és a tanítást (a harmadik Tükör-terület az életmód, de ezt most nem sorolom a kommunikációhoz).
Tulajdonképpen egyszerűen fogalmazva előbbi során a kutya természetes nyelvén, számára születésétől fogva ösztönösen érthető módon mondjuk el neki amit szeretnénk, az utóbbihoz mesterséges, közös nyelvet építünk fel.
A viszonyrendezéshez szabályokat vezetünk be és ezeket számon is kérjük, a tanításhoz pedig a klikkert használjuk. Fontos, hogy értsük a két terület közötti különbséget. Egy "engedelmes" kutya, aki mondjuk leül a járda szélén vagy szépen jön lábnál, egyáltalán nem biztos hogy egyébként "engedelmes" - szívesen dönt pl önállóan arról, hogy az utca túloldalán sétáló macska most érdekesebb minden másnál és veti bele magát az üldözősdibe. Vagy lopja el az asztalon kint hagyott vacsoramaradékot, amikor épp nem vagyunk a konyhában. A megoldás mindössze annyi, hogy az ültetés vagy a lábnál követés tanításon múlik, a többi pedig a felállított szabályokon és azok betartásán/be nem tartásán, a viszonyunk minőségén - vagyis hogy valóban vezetői, vagy esetleg csak haverjai vagyunk a kutyánknak.
Tanításban motiválunk, rávezetünk, dícsérünk, gondolkodásra bírjuk a kiskutyánkat. Tehát nem szidunk, nem korlátozunk, nem itt bizonyítjuk be hogy mi vagyunk az erősebbek.
Viszonyrendezésben "elmagyarázzuk" a dolgokat, mégpedig a kutya nyelvén: elküldjük, kiküldjük, letiltjuk, visszaengedjük, büntetjük-kioldjuk, önkontrollt építünk a viselkedésébe, stb.
Mindegyikről rengeteget lehetne írni, de ennek a bejegyzésnek most nem ez a célja.
Ami összeköti őket - és amivel végre visszakanyarodunk az eredeti gondolathoz, az az időzítés. Ahogy írtam, a kutya a jelenben él. Ezt úgy is felfoghatjuk, hogy csak a jelenben, az adott pillanatban tudunk tanítani vagy viszont rendezni. Nem tudjuk elmagyarázni négylábúnknak, hogy tegnap milyen ügyes volt délután 5-kor az edzésen. Szerintem ez mindenki számára világos. De az a helyzet, hogy ha igazán sikeresek szeretnénk lenni, akkor tudnunk kell, hogy az időzítés másodperceket (vagy azok törtrészét) jelent.
Sokszor mi, emberek nem tudunk elszakadni a történésektől, az előző fél órától, órától, a tegnaptól, a múlt évtől, vagy aggódunk a holnap, jövő hét, stb miatt. Megsértődünk és őrizzük a sérelmeinket.
A kutya kommunikációja sokkal tisztább és egyszerűbb.
Rengetegszer észreveszem én is magamon, hogy pl. leszidtam a kutyát valamiért és bár kioldottam, én nem tudok szabadulni a dologtól. Hiába tudom, hogy a reakcióm jó volt, mégis "lelkifurdalásom" van. És ez még rendben is lenne, mert a kutya már teljesen OK, kioldva, megy tovább minden gond nélkül, de az én zaklatott lelkiállapotom a következő reakciómra is hatással lesz, ami emiatt már fals eredményt fog adni és közvetíteni a kutya felé.
Valószínűleg ezt is csak tudatossággal lehet alakítani... nekem kell megértenem, hogy igen ez történt, reagáltam, elintéződött, továbblépünk, mert itt a következő másodperc, egy újabb történéssel, amire újra reagálnom kell...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése