Terelőtábor hegyek-völgyek

Le vagyok maradva a terelési élménybeszámolókkal, de 2 nagyon durva munkahelyi hét van mögöttem, meg mondjuk még egy előttem, de már javul a helyzet.

Szóval. 3-4-5-én terelőtáborban voltunk. Alapvetően nagyon szeretem a többnapos tréningeket, ez most valamiért mégsem töltött el elégedettséggel. Már pénteken nagyon későn tudtam csak indulni (munka miatt), vacilláltam erősen, hogy egyáltalán lemenjek-e, vagy pihenjek inkább és engedjem el azt a napot. Végül összeszedtem magam és a kutyát, ráálltunk a 81-esre és lehúztuk a csíkot.

Beával tréningeztünk, amit nagyon szeretek, mindenkitől rengeteget tudok tanulni. Nem emlékszem már minden részletre, de nem voltunk túl sikeresek. Én alig láttam ki a fejemből, a kutya pedig - bár nem lehetett fáradt alapvetően, mert kb sétáltatott biodíszlet funkciót töltöttek be a héten - átvette ezt a szétszórtságot és nem dolgozott normálisan.

Másnap legeltetni mentünk Judittal, ezt általában élvezni szoktam, de most ez sem sikerült. Judittól nem kaptunk feladatot, Newton tele volt energiával, pörgött volna. Talán egyszer küldtem be a napraforgóba, hogy zavarjon ki onnét néhány birkát. Ezt nem nagyon bírta, szóval felvette azt a hülyeségét, amit a legjobban gyűlölök és amivel soha nem tudtam mit kezdeni. A "bunkó" elrohanást. Ilyenkor a másodperc tört része alatt leengedi magát négykerékmeghajtásra, elrúgja magát teljes erőből, kilő mint az olajozott istennyila és onnét nem állítod meg, mindegy mit csinálsz. Hát, nekiállt ezzel szórakozni. Néha még találtam valami kis kulcsingert (lásd ülésből megmozdultam, hogy megnézzek egy madarat a bozótban, vagy megszólalt az egyik birka csengője), aztán már fogalmam sincs, melyik pillanatban és miért indult el. Ilyenkor akkurátusan egybegyűjtötte a nyájat és odahozta hozzánk, majd az ordibálásomra visszajött, sunyított, lefeküdt, aztán kezdte előlről.

Nem volt nálam semmilyen eszköz, hogy mindezt megakadályozzam. Most ilyenkor mit csinálsz? Ha elindult, utol már nem éred, főleg úgy, hogy 95 birka is köztetek van. Ha jól megvered, amikor visszajön, akkor nem akar majd odajönni (elindulni persze még el fog). Sőt.. ismerem annyira Newton-t, hogy ettől csak még jobban befeszül, még stresszesebb lesz és teljesen meghülyül, totál használhatatlanná válik.

Az 5. ilyen akciója után mondtam Juditnak, hogy mi inkább bemegyünk. Nem akartam kikészíteni Juditot sem idegileg, a problémát viszont nem tudtam megoldani ott és azonnal. Ilyenkor a legjobb kivonulni a szituációból, megszüntetni a további hibalehetőségeket. Azonkívül már így is elég ideges voltam a kutyára, nem akartam, hogy még jobban beégesse magának, hogy simán hülyének nézhet, mert talált egy rést a pajzson ahhoz, hogy szórakoztassa magát/dolgozzon.

Bementünk. Bea és Szandra mondták, hogy egyrészt ez "normális" a kutya részéről, mert valóban aggódik, hogy kint a tájban elveszik a nyáj. Persze az, hogy a tiltás ellenére megy intézkedni, az nem jó. De vigasztaltak, hogy semmi gond - és visszaküldtek, egy hosszú pórázzal felszerelve, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot. Ez jól is jött, mert így a további két elrohanási kísérletet sikerült blokkolnom.

A délutáni tréningen az elhajtás volt porondon. A nagy nyájjal próbáltuk, Bea segítségével. Azt hiszem, ez volt az egész hétvége fénypontja. A napraforgó és a bozót jó kis folyosót képezett, a nyáj pedig teljes szélességben kitöltötte mindezt, valamint nem tudtak rohanni, így a kutya gyönyörűen balanszolt mögöttük. Igaz, néha megállt, vissza-vissza nézett ránk, de ilyenkor a legjobb, ha nem is nézek rá, nem adok sem pozitív, se negatív visszajelzést. Egyszerűen hagyom, hogy visszatérjen a feladathoz és tovább dolgozzon. És olyan szépen ment! Elképesztően boldog voltam!! Kint megvártuk Juditot, aki átvette a barikat legeltetésre, mi pedig örömmel visszasétáltunk.

Később egy kisebb csoportot ismét mi vihettünk ki a legelőre a többiek után, mondták, hogy próbáljuk meg elhajtásban. Na, itt már katasztrófába fulladtunk. Newton az előző sikeren felbuzdulva szépen el is kezdett elhajtani, olyan boldog voltam, hogy az hihetetlen! Aztán a birkák elkezdtek rohanni... Newton megállt, rám nézett, én meg utánuk küldtem, nyilván azért, hogy visszafordítsa őket. Ez sikerült is neki, megoldotta szépen, viszont.. nem volt hajlandó visszaállni hajtásba. Próbálgattam még vagy háromszor, semmi. Olyan dühös voltam már a végére, mert a birkák is bementek oldalra a bozótba is, akkor onnét szedhettük ki őket, aztán megint rohantak, stb stb. Minden szétesett, ismét. Ez az egész nagyon zavar. A végén feladtam és átálltunk gyűjtésbe.

Amikor visszaértem és elmeséltem Szandrának és Beának, mi történt, azt mondták, ez is teljesen normális a kutya részéről. Nekiállt hajtani, aztán ennek következtében "elvesztette" a nyájat és ezt többé nem akarta megkockáztatni. Annyira szeretem, amikor valakik el tudják mondani, mi miért történik és annyira szeretem, amikor a kutya oldalát is nézik! Sokan még mindig ott tartanak, hogy "nem csinálja? Azért mer' ő akar lenni a falkavezér!" - persze ennél nagyobb baromság az esetek nagy százalékában nincs. Na de vissza a témához. A terelésben nekem is óriási szükségem van arra, hogy akik tisztán látják a szituációkat, helyzeteket, a kutya motivációját, hogy mit miért csinál vagy nem csinál, azok megvilágítsák ezt nekem is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a kutyára ráhagyja az ember, hogy soha ne hajtson, ha nem akar, de olyan jó tudni, hogy ő is próbál tudatosan dolgozni, mérlegel és ösztönből/gondolkodásból van egy véleménye a szituról!

Az elhajtás persze előkerült másnap, a reggeli tréning után is, amikor ismét kivittünk egy csapatot a többihez. Most ráadásul a másik úton mentünk, itt még a környezet sem segít annyit, a birkák pedig megint eléggé sietősre vették a figurát. Bea tanácsa alapján ezúttal is úgy próbálkoztam, hogy "túlhajtatom" magamon a nyájat, lemaradok és "észrevétlenül" beállok a kutya mögé. Hát, az istennek se akart sikerülni. Megint próbálkoztam vagy 5-6x. Amikor sikerült is a nyáj mögött mennünk, Newtont akkor is lassítani kellett, mert a birkák mentek mint a gép. A végén már olyan elöl jártak, úgy elrohantak, alig láttuk őket az aljnövényzettől. Amikor valamelyest utolértük őket, Newton nekiindult. Persze, hogy nem volt elég gyors (a birkák elképeszten tudnak ám futni!) és csak jól meghajtotta őket. Az lett a vége, hogy a birkák, Newton-nal a nyomukban elrohantak a büdös francba, majd elegánsan belecsapódtak a nagy nyájba. Newton még kerített egyet az egészen, jól összerakta az egész kupacot - mi kb ennél a pontnál értük utol őket. Leordibáltam a kutyát a nyájról és megvoltunk. Hát én olyan ideges voltam, mint az állat. Még erre is azt mondom, nem a kutya hibája volt. Nekem kellett volna jobban menedzselnem a szituációt és ha látom, hogy nem, nem fog menni elhajtásban, akkor nem kínlódni, hanem elengedni a sztorit és gyűjtésben, szépen, rendezetten kisétálni. Persze Judit és Kriszti voltak kint, akiknek jóval alacsonyabb ösztönű kutyáik vannak, éreztem rajtuk enyhe megbotránkozást az irányunkba, de sajnálom, ez van. Nem tudunk így megtanulni elhajtani és kész.

Az az igazság, hogy nekem is kezd az agyamra menni az egész elhajtás kérdéskör, főleg a kutya miatt. Csodálom, hogy még így bírja és nem intett be, vagy ment át teljesen bunkóba.

Van egy olyan érzésem, hogy ez számára amúgy nem lenne nehéz feladat. Csak már túlkombináltuk, túlfeszkóztuk, mert nem olyan környezetben gyakoroljuk, ami segít a kutyának. Szuperul meg tudná csinálni, ha megszokhatná ezt a típusú mozgást, mindenféle vezényszó nélkül, automatikusan, ösztönből.. ha úgy alakítanánk a környezetet (mint Beával tettük), hogy egyszerűen ne tudjon hibázni. Tehát: sok birka, zárt folyosó. Ha 5-10x megcsinálhatná ezt, az első lépéssel meg is lennénk. Megismerné magát a szituációt, hogy igen, van amikor birka előtte, gazdi mögötte és ez így jó. Ennyi lenne a cél. Ezután lehetne távolságot növelni köztem és közte, még mindig kontrollált, hibamentesített környezetben. El kéne érni, hogy én le tudjak maradni, akár 10 lépésre, ő meg csinálja önállóan. Csak ezután adnék hozzá vezényszót - és még pár gyakorlás után venném le mondjuk az egyik oldali kerítést. Nem tudom. Lehet hogy hülyeség. Meg fogom kérdezni, hogy gyakorolhatjuk-e esetleg így. Azért félek csak ezektől, hogy nehogy azt gondolják, okoskodok, meg belebeszélek. De az én kutyámat én ismerem legjobban és azt gondolom, ez segítene neki. Nála apró, sikeres lépésekben kell haladni és nem lehet másodpercenként ellentétes parancsokat adni, amiket nem is ért, mert behisztizik és totál szétesik. Szóval megpróbálom. Mert tényleg szeretnék fellépni 3-as osztályba. Ez lenne a cél. És nem akarom elrontani. Főleg a kutya miatt aggódok. Nem akarom, hogy elmenjen a kedve az egésztől és beintsen, vagy ellenkezőleg, szétfrusztálja magát az összevissza parancsoktól és úgy gondolja, hogy akkor megoldja saját kútfőből, én meg le vagyok tojva. Meglátjuk.

A tábor végére teljesen kikészültem. Amúgy is nehéz hét állt mögöttem/előttem, még prezentációt kellett gyártanom másnapra, szóval a délutáni tréninget kihagytuk. Mielőtt eljöttünk, direkt beültem a klubba, hogy válthassak pár szót Szandrával, a frusztrációmról meg a tréningekről. Úgy gondolom, ez ott életmentő volt. Helyre tudtam billenteni kicsit a lelkivilágomat - és normálisabb hangulatban indulhattunk haza.