Pénteken ismét terelni voltunk. Nagyon örültem, hogy az egy hét szabimba sikerült két alkalmat is belepréselni - így az ember talán már tényleg elmondhatja, hogy kipróbált valamit és el tudja dönteni, hogy szeretne-e továbbjutni ezen az úton.
Gabi mondta, hogy a terelést csak megfelelő rendszerességgel érdemes művelni. Ha túl ritkán tréningezel, akkor a kutya mindig teljes ösztönben fog rárohanni a birkákra és időre lesz szüksége, hogy elkezdjen a feladatra koncentrálni. Azt mondta, legjobb lenne legalább hetente mennünk (én először 2heti beosztásra gondoltam, de ez egy nagyon lassú fejlődést hoz csak). Én még benne is lennék - bár most újítják fel a 81-es főutat, így hazafelé jó fél órás dugóban álltunk kissé enerváltan.. - viszont Gabi meg nem fog ráérni mostanában. Indul a versenyszezon, plusz megnyírják a birkákat, ami után 2 hétig nem szerencsés vehemensebb kutyákat rájuk engedni. Newton nem csipked (bár ritkán, egy-egy másodpercre ráfogott egy-egy bari szőrére), de Inga azért el-elkapja a lábukat és jobb nem kockáztatni.
Így május 12-re sikerült lefoglalni a következő időpontot... hát, jobb a semminél, arra gondoltam, előre kellene több alkalmat foglalni, hátha. A hétvégék eléggé televannak, külföldről is sok csoport érkezik Gabihoz és persze ott vannak a versenyzői is. Nem egyszerű. Gondoltunk rá Dórival, hogy a köztes időben elmegyünk egy kicsit közelebbi farmokra is, hogy legalább lássanak birkát a kutyáink meg gyakoroljunk közben is, de én még elég bizonytalan vagyok és sokszor fulladunk káoszba Nyúllal.. az itteni tréningek pedig kivétel nélkül borderesek.. nem tudom, ők tudnak-e segíteni majd ilyenkor. Azt hiszem, nincs más hátra, mint előre: ki kell próbálni.
Na szóval: hogyan éreztem magam a második alkalommal?
Hmmm... hát, valljuk be: ultrabénán.
Newton most mindkét kezdéskor elrongyolt mellőlem és egyedül kezdett munkába (múltkor olyan szépen oda tudtam sétálni vele..), óriási vehemenciával futotta a köröket és tökéletesen rám hajtotta a birkákat. Én meg mozdulni sem tudtam. Értettem én, hogy a birkák előtt kellene szinte egyenes vonalban futkorásznom fel-alá és közben haladni (nekem) hátrafelé, hogy minden félkörben a kutya elé kerüljek, de a kutya gyors volt és ha én is gyorsítottam, akkor a birkák is gyorsítottak és már megint csak azt vettem észre, hogy én vagyok középen. Amúgy kedves tőlük ez a ragaszkodás :D
Newton néha berongyolt a bolyba, amikor nem haladtunk semerre, szóval kissé káoszos volt az egész. Aztán Gabi végül beszállt a buliba és segített. Na, ez életmentő volt :D A kutya beállt, a birkák beálltak, hirtelen minden működött.
Innét kezdve én eldöntöttem, hogy akkor most nemérdekel, előrefelé fogok nézni és haladni, majd inkább hátrapillantgatok hogy minden OK-e.
És a rend megmaradt :) Annyira örültem!! Newton gyönyörűen balanszolt, elképesztő volt látni, mennyire szépen és ösztönösen csinálja. Elkezdtük gyakorolni a megállítást is. Gabi kérte, hogy álljak meg a birkákkal, és állítsam meg a kutyát mögöttük. Ez annyira szépen ment, az első pillanattól kezdve, hogy hihetetlen :) Olyan büszke voltam a kiskutyámra!!
Ismét nagyon elfáradt, bár mintha már nem lett volna annyira hulla (agyilag persze igen, de fizikailag nem), most már ismerte a szitut.
Én már aznap délután úgy éreztem, hogy ez nekünk kell. Hiányoztak a birkák :) Én ugyan nagyon béna vagyok, de akkor is, nagyon tetszik az egész. Gabi azt mondta, majd én is megtanulom, "behozom" a kutya ösztönös tudását és meg is előzöm később. Illetve hogy nem vagyunk bénák, higgyem el, ha ezt látná, megmondaná... sőt, Newton kifejezetten ügyes. Skót juhásztól ez egy fantasztikus teljesítmény, mert tapasztalatai alapján a nagy többségből sajnos valóban kihalt a terelőösztön.. így: folytatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése