Egy kutya vs. két kutya

Egyszer mindenképpen össze akartam foglalni, hogy milyen is az élet két kutyával, egy helyett :D
 

Főleg azért, hogy aki esetleg gondolkozna második kutyán, annak én is adjak egyfajta tapasztalatot. Nyilván, ahány eset, annyi tapasztalat, de azt tudom, hogy amikor próbáltam utánaolvasni a kérdésnek, csak egyetlen olyan cikket találtam (Vámosi-Nagy Nóriét, egy régi kutyaújságban), ami valóban hasznos volt és minden oldalról megvilágította a dolgot :)

Azonkívül rettenetesen tanácstalannak éreztem magamat, amikor aztán ott volt a két kutya és nekem fogalmam sem volt, hogy akkor most hogyan oldjam meg a közös sétákat, a jutalmazást, a klikkeres tanítást, vagy csak a szabályokat.

Nem akarnám részletezni a miért-et, tehát hogy miért érdemes és miért nem érdemes második kutyát beszerezni – az indok mindenkinél más és persze itt is vannak teljes tévképzetek és érdemes okok is. Inkább csak az igen/nem kérdést és néhány tényezőt mesélnék el, ahogy mondtam, saját tapasztalatok alapján.

Aki lusta, és nem akarja végigolvasni a bejegyzést, annak a következőt tanácsolom:

NE szerezz be második kutyát, ha a következők között ÉS viszony van:

• Lakásban élsz, kertkapcsolat nélkül
• Egyedülálló vagy (illetve nincs senki közvetlenül melletted, akit megbízhatsz a kutyák dolgaival)
• Mozgásigényes és/vagy fiatal első kutyád van
• A kapcsolatod még nem igazán jó az első kutyáddal
• A kapcsolatod nagyon jó/erős az első kutyáddal
• Teljes munkaidőben dolgozol

Mert nem fogod bírni… és most az ég óvjon meg engem attól, hogy rám fogják, én is csak akadékoskodok meg okoskodok, de szerintem a fentiek mentén ez tényleg a lehetetlen kategóriát súrolja. És korántsem jelenti, hogy soha nem lehet második kutyád, hiszen az életed biztosan változik majd. Ha másként nem, az első kutyád idősödni/lassulni fog.

Nálam az alaphelyzet a következő volt:

• Lakás, de egy kis kert Anyánál vésztartaléknak, 10 km-en belül
• Párommal éltem
• Fiatal, mozgásigényes első kutyám volt, jó kapcsolattal
• Teljes munkaidős (napi 9 óra) állásban dolgoztam

És így is bazi erős volt.. nézzük, miért.

Az első tévképzet az volt, hogy Newton örül majd a kiskutyának. Imádja a kutyákat, azonkívül igazán gyengéd lélek, gondoltam biztosan boldogan fogadja majd a picit. Amint arról már írtam régebben, ez nem így volt. Az első pillanattól fogva féltékeny volt és jó 3,5 hónap kellett, mire elfogadta a helyzetet.

Ha tehát az első kutyáddal jó/erős a kapcsolatod, akkor a második erősen bele fog zavarni a rendszerbe, nem csak feléd – mert meg kell osztanod a figyelmedet és az idődet – hanem az első kutyád felé is. Nem törvényszerű, hogy így lesz, de sokaktól hallottam már. Nincs tapasztalatom, de talán a szuka kutyák és új kölyökkutya esetében nem ilyen kifejezett a dolog. Viszont a kicsi itt is előbb-utóbb a felnőttek fején fog táncolni, így néha ki kell mentened a felnőtteket a szituból, főleg ha olyan toleránsra sikerült faragnod őket, mint nekem Newton-t.. ő magától aztán oda nem szólna a kicsinek.

Az első időszakban a sétákat nem egyszerű megoldani. A kicsit nagyon sokszor le kell vinni, ilyenkor viszont a nagyot érdemes otthon hagyni, amíg a mozgás”képesség” össze nem érik. Ha együtt próbálod, az tuti káoszba fullad, mert a kiskutyák még lassúak, csak rövid távot bírnak, esetenként félénkek (oldani kell), vagy bohóckodnak. A másik, aktív kutyának az ilyen séta inkább szenvedés.. állandóan megállni, várni.. elengedni ilyenkor nem szerencsés, mert rohadtul nem lehet két kutyára figyelni, amikor a pici még nem tud semmit, a nagy meg unatkozik és hülyeségeket talál ki saját szórakoztatására… nagyon nehéz úgy sétálni, hogy az egyik kutya (már megint) előtted rohan 10 m-rel, a másik meg minden egyes négyzetcentimétert végigszagolgat, mögötted 5 méterrel (ez nálunk máig nagyon hasonló forgatókönyv alapján zajlik… )

Ilyenkor tehát valószínűleg dupla idő fog elmenni a sétákra, egy darab aktív kutya napi lefárasztása pedig legalább 2-3 óra a szabadban… és ugye erre jön a pici, a sok kicsi levitellel.. szóval egyáltalán ne lepődj meg, ha egy idő után hajléktalannak érzed majd magad, hogy állandóan az utcákat járod. Ez hétköznapokon rohadt fárasztó, főleg teljes munkaidős munka esetén. Mert azért valamikor el kellene menned boltba is, ki kellene takarítani, meglátogatni a szülőket/barátokat/tudomisén vagy csak elterülni a kanapén és olvasni egy jó könyvet..

Az én elképzelésem is az volt, hogy sebaj, majd megyünk külön, de ez elég hamar megbukott, amikor munka előtt, hajnalban kétszer kellett volna lerohanni.. melyiket vegyem előre??? A picit, naná, ő rosszabbul bírja. Ezekután Newton sétájára kevesebb idő maradt, így viszont nem fáradt le rendesen. Szóval szétosztottuk őket. Azért is óriási előny, ha nem egyedül élsz, mert akkor a ketten kétfelé-elv jól működhet.

A másik: elég valószínű, hogy minden alkalommal, amikor dönteni kell, hogy melyik kapjon aznap többet / melyiket vidd magaddal, a régi kutyádra fogsz voksolni. Mert nincs szíved őt kihagyni. Vele régebbi a kapcsolatod, ő a mozgásigényesebb, vele könnyebb már kommunikálni, ő jobban akar Téged… és ilyenkor lelkiismeretfurdalásod lesz a pici miatt. Ha a picit viszed, akkor a nagy miatt… megúszhatatlan. 

Lakástartásnál ráadásul nem mondhatod, hogy oké, egyik nap az egyiké, másik a másiké. Mert mindkettőnek mindennap többször le kell menni, legalább a dolgát elvégezni és kicsit kimozogni magát. Ezért óriási segítség a kert… 

A külön séták és az otthoni különlét amúgy is nagyon kell. Egyrészt, a nagy igényelni fogja, hogy ne kelljen folyamatosan elviselnie a kicsit, másrészt, a picinek gyakorolnia kell az egyedüllétet, illetve hogy egyedül is meg kell oldania a szituációkat. Szocializációs és kapcsolatépítési szempontból ez nagyon fontos! Ez is csak elméletben egyszerű… ha nincs más lehetőség, akkor legalább éjszakára érdemes szeparálni őket, külön szobákba. Itt az szokott lenni az első gondolat, hogy OK, de a lakások amúgy sem túl nagyok általában, most zárjam el őket még kisebb helyre??? Plusz: ehhez hozzá van szoktatva amúgy a nagyobbik kutya? Ha Newton-t (a saját érdekében) elcsuktam pl a konyhába, teljesen úgy érezte, büntetésben van, és ott állt az ajtóban fél órán át, lehajtott fejjel… ÁÁÁ. Ha beengedtem a hálóba, éjszaka mászkált, kopogott a karma a padlón, vagy nekiállt inni, ezekre meg én ébredtem fel mindig.

Tanítani, gyakorolni meg se próbálj úgy, hogy mindkettő ott van… értelmetlen és esélytelen.

Az etetést szintén érdemes a kezdetektől elkülönítve végezni, mert valamelyik ki fogja találni, hogy ellophatja a másik kajáját is..

Aztán: nézzük a szabályokat. Kiskutyának ugye halvány fogalma nincs még ilyenekről (nálunk Asszírka pl. kifejezetten későn érő típus, neki 8 hónaposan érkezett meg a „privát terület”, korábban nem is értette, így nem erőltettük)… akkor most hogy is van? A nagyot elzavarod az asztal mellől, de a kicsi ott ülhet a lábadon? A kicsi betéblábol utánad a fürdőszobába, de ha a nagy beteszi a lábát, azonnal kap egy szúrós tekintetet meg fejbedobod egy zoknival? Nem könnyű, higgyétek el :D

Összefoglalva, az emberben folyamatosan keringeni fog az első kutya iránti ragaszkodás és imádat, hogy az ő igényeit továbbra is ki szeretné elégíteni, nem akar „elvenni” tőle, plusz a lelkifurdalás, meg az, hogy tudja, a kicsit pedig meg kell alapozni, hogy valaha elérje a nagyhoz hasonló állapotot vele is :)

Ugyanakkor rengeteg örömöt és vidámságot hoznak az ember életébe… Amikor a hajnali 05:30-as ébresztőkor szíved szerint legyilkolnád a fél világot, aztán kinyitod a hálószobaajtót és a két kutyád egyszerre vigyorog rád szinkronban nyújtózkodva, egyből nevetned kell és örömmel nyúlsz a pórázokért, egy újabb reggeli séta indításaként…