Miért éppen skót juhász?

Itt most valószínűleg mindenki úgy kezdené, hogy gyerekkoromban... hát, én is.

Mindig is skót juhászt szerettem volna.. szóval a Kis Nyúl tulajdonképpen egy álom megvalósulásának is tekinthető :)

A kutyák iránti rajongásomat nem valószínű, hogy családi örökségként hoztam, tekintettel arra, hogy a szüleim bár állatbarátok, ők maguk sohasem akartak kutyát. Ezt valahogy én találtam ki magamnak.

5 éves korom körül fedeztem fel a polcon az A kutya című művet, amit Anya vett magának, teljesen gyanútlanul, még főiskolás korában:

Az említett mű (1972)

Annyiszor olvastam, hogy már kívülről tudtam az egészet.. persze a szüleim nem voltak feltétlenül boldogok a "nekem-kutya-kell" nyüszítéstől és (nagyon helyesen, persze ezt akkor nem így gondoltam) kikötötték, hogy majd akkor, ha felső tagozatos leszek, azonkívül addig is kitűnő eredménnyel tanulok. Később tesómmal kaptunk 2 cicát kísérletképpen, hogy kiderüljön, mennyire vagyunk kitartóak... ezt az akadályt jól vettük, Cirmike több mint 10 évet élt meg (sajnos Kormit korán elvesztettük, de kinti cicák voltak és hát a kandúrok nem rajonganak a területükön felnövekvő konkurens kandúrokért).

Ezután következett a "minden-kóbor-kutyát-hazacipelünk"-korszak. Persze miután kerítésünk nem volt, így legtöbbjük hamar továbbállt. Nagyon szerettem volna már saját kutyát, aki igazán az enyém... (tesóm inkább macskás maradt).

Első kutyámat végül a feltételek sikeres teljesítését követően, 11 évesen kaptam, 1997-ben. Ő volt Shadows, a golden retriever. Valójában skót juhászkutyát akartam (ahá, már akkor is), de Anyának nem tetszett és kategorikusan közölte, hogy ilyen "tűbefűzött" fejű állatunk nem lesz. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy a skót iránti rajongásomnak volt-e a köze a Lassie-lázhoz.. a regényt persze olvastam, de azt hiszem inkább az a két skót, Mary és Nini tetszett, akik az alsó utcában laktak nem messze tőlünk, és a gazdáik mindenkinek odaadták őket egy sétáltatásra.. szóval skótom nem lehetett. Anyának a beagle tetszett, de megláttuk egy könyvben a golden retrievert, utánaolvastunk kicsit a fajtának és ki tudtunk egyezni. Visszatekintve, szerencsésen választottunk, még úgy is, hogy addigra már kutyaújságok tömkelegét szereztem be és olvastam ki (ezek sokkal jobbak voltak, mint a maiak, rendes fajtabemutatókkal, sok-sok érdekességgel és minőségi cikkekkel... tényleg, ki emlékszik pl a Kutyarevüre? :D én imádtam..). Igazi csodálatos kapcsolatunk volt Shadows-zal, az első pillanattól kezdve. Ő egy igazi, mindig boldog goldie volt.. Lett nagy társaságunk, sokat kirándultunk, azt hiszem a jövőm szempontjából meghatározó élmények voltak ezek. 

Shadows a Somlón, kirándulás közben

Az ő elvesztését követően úgy éreztem, én már nem tudok kutya nélkül élni... így ismét körülnéztem, ekkor már tudatosan. 18 éves voltam, és világos volt, hogy másik városba megyek egyetemre, tehát a kutyát hét közben itthon kell hagynom. Olyan fajtát kerestem, aki emberbarát, nem túl nagy mozgásigényű, nyugodt és kiegyensúlyozott, könnyű tanítani, lehetőleg hosszúszőrű-lógófülű. És megtaláltam ezt az álomfajtát: a leonbergit.

A fajtát úgy érzem, tökéletesen választottam, de kicsit jobban figyelhettem volna más szempontokra is. Ez pedig a szülők természete és a tenyésztő által biztosított körülmények. Félreértés ne essék, a kutyáknak jó helye volt, mindössze a szocializációra nem fektettek túl nagy hangsúlyt. Én sem voltam még a helyzet magaslatán, abból indultam ki, hogy a goldie-val tulajdonképpen az ég világon semmi gond nem volt, így nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy a kisleo, Raffa mindentől félt. Nem is értettem, hogy mi ennek az oka. Soha nem bántotta senki, jártunk vele mindenfelé.. Játszani sem akart semmivel, talán a fogócskázás volt az egyetlen, amit játéknak tekintett.. ezért meg én nem rajongtam annyira, a hegyes kis fogak és szakadó ruhák következtében. Fontos és örök tanulság volt ez nekem, hogy SOHA ne hasonlítsd a kutyádat az előzőhöz/másikhoz. Nézd mindig önmagában. És ne gondold, hogy ha egyikkel ment, akkor már az összes többivel fog :D Mindegyikük egyéniség és mindegyikük egy új kihívás :) Raffának olyan sokat köszönhetek, hogy sohasem lehetek neki elég hálás az együtt töltött 11 évért... biztos vagyok benne, hogy a leginkább imádott kutyám marad mindörökre. Írni fogok róla még.

Raffácska 11 évesen

Raffa elvesztése után tudtam, hogy szünetre van szükségem, annyira megviselt lelkileg az utolsó időszak, látni, ahogyan az állapota mindegyre romlik és már semmi sem ment meg minket a búcsútól.. borzalmas volt.

Úgy gondoltam, hogy a következőnek minden szempontból álomkutyának kell lennie. Egyszerűen azért, mert tudtam, hogy mennyi mindent kellett kihagynunk Raffával a problémáink miatt. Ezt pedig soha többet nem akartam. A vágyam mindig az volt, hogy társaságba járjak a kutyámmal és vidáman éljük a mindennapokat. 

Lássuk, miért éppen a skót juhász (csak eljutottam idáig a bejegyzésben)?

1. Gyerekkori álom.. és elég felnőttnek éreztem magam, hogy lehessen tűbefűzöttfejű kutyám, ha nekem az tetszik :) 

2. Rájöttem, fontos, hogy a társadalmi elfogadottsága milyen egy fajtának.. a skót juhász pedig még mindig a csodálatos kutyák közé tartozik az emberek fejében, hála a Lassie-láznak. Raffácskát nem nagyon akarta megsimogatni senki, mert egyszerűen nem ismerték a fajtát és különben is olyan nagy és fekete a pofája..

3. Kicsit aktívabb fajtát szerettem volna, mint a leonbergi, de nem hiperaktívat, mert hát valljuk be, nem vagyok túl sportos alkat.. viszont a hosszabb túrákhoz/munkához nem árt egy atletikusabb felépítésű kuty.

4. Mindenképpen könnyű esetet szerettem volna (tehát csillámpónikutyát..), értem ezalatt a könnyű taníthatóságot, jó együttműködési készséget, jó motiválhatóságot, egyszerű gátolhatóságot. Valahogy nem igazán vagyok a mindig nyugodt, magabiztos, tudatos és következetes gazdik mintapéldánya (bár nagyon igyekszem) és egy keményebb kutyafajta jobban megkívánná ezt, illetve mások a következmények, ha mondjuk egy rottweiler/kaukázusi nem tekint rád hiteles vezetőként...

5. Tetszik a külseje (ez van, bár elítélhető, de a külső is számít, mint tudjuk), bár a modern típust nem kedvelem, így próbáltam a klasszikust keresni..

6. A fentiek ellenére is leonbergit választottam volna szívem szerint, de nem akartam, hogy Raffácskára emlékeztessen. Őt nem kaphattam vissza, összehasonlítgatni pedig nem akartam.

Ugyanakkor erőteljesen aggódtam, mert a népszerű (vagy valaha népszerű) fajták sohasem ússzák meg szárazon a divathullám hatásait... örökletes betegségek, idegrendszeri problémák, szaporítóktól kikerülő kiskutyák...

A skót juhász esetében ez a hullám már lefutott. Manapság szinte ritkának is számít, de ez nem jelenti, hogy nem maradtak vissza károk a fajtában. Ezenkívül, mint "szép" fajtát, leginkább itt is a küllem vonal erősödött fel. Rengeteg kutyát láttam a kiállításokon, akik szinte depressziósak voltak (tisztelet a kivételnek). Agyonfésülték, mosták, színezték majd végigvonszolták őket a ringben és nyertek. Eközben a kutyák szemében semmi élet.. mit mondjak, az embernek nem lesz jó kedve.

Szóval első dolog, hogy az ember felkészül az örökletes betegségekből, meg elkezd olyanokat keresni, akik a kiállításozáson kívül mást is csinálnak a kutyáikkal.

A Tükör módszer híve vagyok (erről később), így első körben körülnéztem, van-e aki ilyenben dolgozik skóttal. És megtaláltam Katát és az Afterhero kennelt!

A kutyák idegrendszere kiváló volt és Kata kapcsolata is nagyon tetszett a kutyáival. Dolgozott velük emellett kiválóan irányította a kis falkát. Meglátogattam őket 2016 telén (épp voltak kicsik) majd később kiállításon is találkoztunk, leveleztünk. Mindenben rendkívül korrekt volt, minden kérdésemre őszintén válaszolt. Tudtam, hogy még korai lenne egy kiskutya, így kértem Katát, hogy szóljon, amikor a következő alom érkezik.

Ő pedig nem felejtette el és majdnem egy év múlva, 2016 év végén szólt is. (folyt. köv)