Megzuhanva

Kicsit megzuhantam. Lehet hogy nem kellene, de néha az ember megengedi magának. Ismét egy kutyás facebook-csoportos beszélgetés idézte elő, amiben a kiképzésben használatos eszközökről, azok létjogosultságáról vagy nem létjogoultságáról, a különböző irányzatokról volt szó, de nem a hétköznapi, hanem a verseny-, sport- és munkakutyázás szintjén.

Valahogy hamar eljutott a beszélgetés odáig (én nem szólok hozzá ezekhez, isten ments, párszor megpróbáltam, elég is volt), hogy azt érzed, számodra a csúcs a kutyázásban elérhetetlen. Talán ez fájt a legjobban. Eddig nem tudtam megfogalmazni, most döbbentem rá. Hiába teszel bele elképesztő munkát - és tényleg elképesztőnek érzed, mert a hétköznapok, munka mellett műveled mindezt - nem vagy és valószínűleg soha nem leszel elég tudatos és elég jó.

Amikor mások írják, hogy egy ösztönerős kutyát is kedvesen le lehet ám hívni egy rohanó vadról, mindenféle eszköz és kényszer alapú képzés nélkül és aki azt állítja, hogy nem, az maximum nem tudja, hogyan kell ezt felépíteni - és tudod, hogy igaza van, persze magadban hozzátéve, hogy amennyiben kölyökkora óta brutális tudatossággal építed fel abban a kutyában az ösztönállapot és önkontroll-váltást, a tudatos munkát, koncentrációt és ezek egyensúlyát - akkor legszívesebben elsírnád magad. Mert a Te kezedből hiányoznak az eszközök, pedig nagyon szeretnéd mindezt ilyen szinten csinálni, főleg, hogy a bőrödön érzed, a kutyádnak is jobb lenne. És Neked is.

A tudás pedig nem elérhető. Mondjuk ki. Ehhez már nem elég egy szeminárium, nem elég néhány foglalkozás. Nem lehet online megtanulni. Össze tudsz gyűjteni információmorzsákat innét-onnét, pl Susan Garrett minden mondata, videója aranyat ér - de nincs rendszered hozzá. Nincs keret, nincs személyes fejlődési útvonal, nincs kontroll és útmutatás. Hozzáteszem, az információmorzsák összegyűjtése is elképesztő pénzekbe kerül. Voltam én - többek között - terelőszemináriumon 50 000+ forintért az ország túlsó végén, jó volt, de nem éreztem a hatalmas előrelendülést (nem vártam csodát, de kicsi csodát igen, legalább egy alternatív tanítási módszerrel vagy valami). Olyan szemináriumra menni, ami meg nem saját sportod, az alapok nélkül - hát nem tudom.

Lehet házibarkács módon próbálkozni, kérdés, érdemes-e. Nem vagyok biztos benne. Véleményem szerint -  legalább az első kutyánál - folyamatos, profi háttér kell, legalább egy-két évig, csak az általános munkaalapokhoz (mert én is úgy gondolom, alapok nélkül nincs építkezés és az alapozásnak elképesztő szakmai mélységei vannak). Ilyen pedig nincsen. Mondhatnám, számomra nincsen, de talán másoknak se mindenkinek elérhető.

Agility-ben profi edzőnk van, 2 éve járunk hozzá, de én még mindig nem tudnék megalapozni egy agility-s kutyát... fogalmam sincs, hogyan érik el a brutális sebességet és motivációt egy kutyánál. Hogyan érik el a tudatos, hibátlan, fénysebességű szlalomozást, akár a távolból irányítva. Az agility azért nem fáj annyira (csak néha, pillanatokra, de ez nem tartós), mert felismertem a saját és a kutya határait és nem is akarom megerőszakolni őt, képességein és jólétén túlmutatva. Nem akarunk világbajnokok lenni, nyilván. De a tudatosság (részemről, hogy jobban átadjam a dolgokat a kutyának) még igenis hiányzik.

Néha amúgy elgondolkozom (és ezt most nyomatékosan kérem, hogy senki ne vegye magára, mert nem célozgatás, általános és elvont gondolat), hogy egy tréner meddig akarja vajon átadni a tudását és honnét tartja azt meg magának - és milyen céllal. Verseny, vagy presztízs vagy bármi egyéb miatt.

Ezt most béna kis hasonlat lesz, mert a tudásom nem összemérhető egy profi trénerrel, de én pl ebben a blogban azért írok sokat a terelésről, mert segíteni szeretnék azoknak, akiknek még kevesebb ismerete van róla, de érdeklődik - és lássuk be, nem állnak rendelkezésre információhegyek a témában. Én mindenkinek segítek, aki hozzám fordul. Azoknak is, akiket amúgy nem szeretek. Egyetlen cél érdekében: a kutyák boldogságáért. Szívügyem a skótjuhász (aztán lehet, hogy sikeresen leszoktatnak róla). Azt gondolom, hogy egy juhászkutyának igenis jót tesz pszichésen, ha elviszik terelni (és a megfelelő módszerekkel képzik). Nem tudok túl sokat még én sem, de egy teljesen kezdőnél több ismeretem/tapasztalatom van már. Szóval nem az önteltség, vagy "majdénmegmondom" vezényel. Hanem a kutya jóléte. Ezért írok sokszor a nehézségekről is, hogy aki szintén beleesik ilyen szituációba, érezze, nincs egyedül. Magamról tudom, hogy rengeteget tud adni mindez. Halomra olvastam pl. Gulyás Viki terelős írásait, mert ezen kívül egyetlen dokumentumot találtam még a neten, ami egyáltalán foglalkozik a sporttal (persze profi borderes irodalom van külföldi dögivel, de az nekem kezdő/középhaladó skótosként keveset ér).

Aztán ilyenkor, amikor megzuhanok, és úgy érzem nem tudok továbblépni, vagy nem úgy, ahogyan szeretnék (vér tudatosan, de a kutya jólétét előtérbe helyezve), akkor arra is gondolok, francnak akarok én itt segítgetni. Hát hülye vagyok én? Rengeteg időbe kerül (egy poszt alsó hangon 1,5-2 óra), aztán lehet senki le se sz*rja. Meg hát nem egyszer tapasztaltam, hogy infót kérnek aztán eladják a facebook-on a tudásuk (?!) töredékét, amit többszázan like-olnak, csak mert ők egymásnaknyalós látszatemberkék, valódi háttértartalom nélkül. Kedvencem az egyszerelviszembirkákhoz-aztán-sokképetrakokki-milyenfantsztikusakutyám. Persze sohatöbbet nem mennek, mert sár van. Számomra szánalmas, de hát egymillió légy nem tévedhet. Nem baj, ez pl. nem befolyásol, tényleg segítek, amit csak tudok. Nekem a kutya boldogsága a lényeg.

Néha elgondolkozom, miért van ez így. Hogy normális vagyok-e még, hogy a kutyáim jólétét és boldogságát ennyire keresem, hogy ennyire azt akarom, jó és tudatos gazdájuk legyek. Hogy ennyire fejlődni szeretnék és magamtól teljesen elveszettnek érzem magam. Vagy kezdek belebolondulni? Vajon átléptem már egy határt, amit nem kéne? Lehetséges - de ha átléptem, akkor valószínűleg azért, mert nem az igazán hatékony irányba megyek. Tévelygek-kóválygok. Ha tudatosabban csinálnám, ha meglenne a segítség mindehhez, sokkal hatékonyabban menne. Tényleg nem tudom, miért olyan fontos ez nekem. Néha arra gondolok, feladom a francba, rajtam kívül úgysem érdekel senkit. Ha más kutyája boldog a flexisétával, az enyémek is ellesznek. De nem tudom megtenni, még tart az elszántság. Életemben egyetlen dolgot kellett feladnom, amit pedig szerettem volna jól csinálni, ez a lovaglás volt. A jól-kutyázási vágy ennél ezerszer erősebb bennem.

Tudom, hogy alapból is lenne potenciál a rendszerben, mert vannak korlátaim. Pl: kicsi a kert - és az én kutyáim nem piszkítanak ide. Ezért sétáltatnom kell őket. A séta pedig rengeteg időt elvisz, átlagban 2 órát a napból. Tehát én nem hazaérek-és-céltudatosan-foglalkozom a kutyáimmal, mint sokan mások, akár saját pályán, akár saját tréningszobában, stb. Nem, én sétáltatok. Persze úgy gondolom, hogy a fizikai fárasztás és a séta ingerei a kutya boldogságához, kiegyensúlyozottságához szükségesek. De a rá fordított idő valóban jócskán amortizál a hatékonyságon. Aztán persze a munkám és az energiaszintem egy munkanap után. Ezen nem tudok változtatni. Nem is akarok, itt és így akarok dolgozni. A pénz. Hajlandó vagyok sok pénzt áldozni a kutyáimra, a saját és az ő fejlődésükre, a tanulásra. De nincs korlátlan mennyiségű pénzem. Így is az abnormalitás határát súrolom néha szerintem. De mindenért utazni kell, nem keveset - és erre jön még a tréningköltség. Nem baj, legyen! Csak legyen lehetőség és értelme mindennek. Tanulhassak, fejlődhessek.

Ugyanakkor nem mondhatom, hogy utóbbiból hiányt szenvedtünk volna. Végülis Newton óta a gyakorlatban megismertem a Tükör-alapú ovit és tanfolyamokat, kipróbáltuk a treibball-t, mantrailinget, megismerkedtem életem első kutyás ösztönsportjával, a tereléssel, megcsináltuk a munkavizsgát. Megismertem az agility-t és eljutottunk versenyszintig - néhány érem is van a szekrényen. Belenézhettem a sportalapozón és néhány konzultáción a tudatos tanításba, motiváció, önkontroll témakörökbe. Mindezt kevesebb, mint 4 év alatt.

Azt mondják, mérd önmagadat - önmagadhoz. Ne másokhoz.

De most fáradt vagyok és nagyon fáj, hogy nem látom a továbbvezető utat - és nincs meg a tudásom, hogy kedvesen lehívjak egy ösztönerős kutyát egy vadról.