Mi az, amit gyűlölök a kutyázásban?

Fájdalom, vannak ilyen dolgok. Szokták mondani, hogy aki folyamatosan boldog, az vagy bolond, vagy hazudik. Szóval akármennyire is szeretem a kutyázást, vannak részei, amiktől kikészülök.

1. Állandó konfliktus

Ha kutyás vagy - de igazából, ha bármilyen csoporthoz tartozol - egyből ellenségévé válsz egy csomó más csoportnak. Nemkutyások, kisgyerekesek, kutyáktól rettegők, vadászok, lovasok, biciklisek, sőt: hülye/felelőtlen kutyások - tetszés és napi hangulat/felhozatal szerint.

A lényeg, hogy rengeteg konfliktusba fogsz belefutni. Még ha sok kedves/normális ember is van körülötted, a beszólogatások akkor is sokkal nagyobb nyomot hagynak az ember lelkében. Kb 20 normális tud kiegyensúlyozni egy bunkót. Nagyon nehezen viselem. Alapvetően konfliktuskerülő és gyenge személyiség vagyok, ráadásul nő. Meg sokat sétáltatok póráz nélkül (kb csak úgy). Lúzer kombináció.

Kedvencem, hogy mindenkihez én alkalmazkodok. OK, legyen így. De a többség olyan kva természetesnek veszi, hogy az elképesztő. Úgy tűnik itt mindenkinek csak jogai vannak, engem kivéve. Egy árva köszönöm kinyökögése is fájdalommal jár úgy tűnik.

Szeretem, amikor minden ok nélkül is megjegyzik, hogy pórázon kéne vinni a kutyámat. Mégis, miajóúrjézusért kell belepofázni mások dolgába, ha amúgy egy másodpillanatig nem okoztam semmiféle fennforgást az ő kis életében? Érdekes, én soha nem éreztem késztetést arra, hogy beugassak másoknak, mit hogyan kellene csinálniuk.

A legjobb, amikor szülő retteg a kutyától és fennhangon erre tanítja gyermekét is. Nem egyszer éltem meg, hogy annyira sikeresek ebben, hogy a gyerek a teljesen semleges, magam mellett tartott kutya láttán is sikítva ordít, mint a fába szorult féreg, a szülők meg tömeggyilkosként méregetnek engem. Komolyan, hogy lehet ennyire ostoba egy szülő, hogy már gyerekkorban belerak a saját imádott utódjába egy olyan rettegést, amit ő aztán az egész élete során hordozni fog - és naponta több 100x fut majd bele a szerinte életveszélyes szituációba, mindannyiszor komoly stresszt okozva önmagának?

A másik, amikor a gyerek meg akarja simogatni a kutyát és erre semmiféle engedélykérés nem irányul. Te meg mented ki a dögödet a szituból, aki ha mondjuk érzékeny (lásd Asszír), tuti bepánikol - és ha meg van kötve és nem tudja menekülőre fogni, akkor odamorog vagy odakap, az szentség. De volt olyan is, hogy a kislány konkrétan lekergette Asszírt az úttestre, mert hiába mondtam, hogy legyen kedves, ne üldözze kisbiciklivel a kutyát, nulla értelmes reakció (ja, nem volt ám olyan kicsi a gyerek, hogy ne értette volna). De még így is jobban jártam egyébként, mert ha meg meg van kötve a kutya és mondjuk odakap, akkor is ki a fasz? Persze hogy én. Így legalább el tudta húzni a csíkot, persze ez is az életébe kerülhetett volna. 

Ami szuper, hogy maguk a kutyások is elképesztőek tudnak lenni. Többször belefutottam abba, hogy a flexipórázon őrjöngő kiskutyatulajdonos szól be nekem, hogy kössem meg az enyémet. ??? De akkor is, mert az övé megtámadja az enyémet és ha az enyém visszafordul, akkor az övé megsebesül vagy meghal, mert ugye nem egy súlycsoport! Az egy dolog, hogy az enyémek nem fordulnak vissza (ugye én ismerem a kutyáimat, engem nem egy madzag köt össze velük), de most ez komolyan érvelés? Én egyensúlyozzam ki az ő béna/tudatlan/lusta hozzáállását??? Miért én??? Én tehetek róla, hogy idióta a kutyája (meg ő)? Az a kvanagy baj, hogy mindig a leggyengébbekhez kell alkalmazkodnia az összes többinek is. Ahhoz, aki b*szott bármit is tenni annak érdekében, hogy szocializálja/tanítsa/megismerje a kutyáját. És neki van igaza a póráz miatt. Zseniális, nem?

A kutyások között amúgy is megosztó a póráz téma és esküszöm a fejemet tudom verni a fajba, amikor 90%-uk az örökös póráz mellett van. Ja, mert ők is a fenti sávba tartoznak. Könnyű úgy ugatni, ha sosem kattintom ki a karabinert.. úgy tökéletes a kutyás élet. Mármint az embernek. A kutya meg úgysem érdekel senkit. Érdekes módon én a megoldást nem ebben látom. Én a megfelelő fajta és egyed kiválasztásában, a brutálisan alapos szocializációban, a tanításban, a józan észben és a folyamatos figyelemben hiszek. Csak ez elcseszett egy meló... ők ezt nem akarják beletenni. Inkább beugatnak. Tényleg, sokkal kényelmesebb.

Szóval nagyon ki tudok készülni ettől. Amikor fáradt vagyok, néha annyira elkeseredek, hogy kijelentem, azonnal leadom a két kutyát a menhelyre/soha többet nem lépünk ki a kertből/flexizni fogok egész életemben. Aztán persze másnap lesz és folytatom. Mi mást tehetnék.

2. A tér és a személyes biztonság

Meg tudok őrülni néha a "hova menjek sétálni"-kérdéskörtől. Mindennapos megoldandó feladat. Legyen a séta nyugis, de ne dögunalmas - hiszen folyton ugyanazt kört róni, hát, elég lélekgyilkos. Elsősorban a hétköznapokra gondolok. Hétvégén nyilván megoldja az ember, társasággal, bulis programokkal, kutyasulival. Csak hétköznapokból sokkal több van.

Amikor az idegrendszered amúgy is tropán van a melónap végén, meg nem is akarsz összetűzésbe kerülni senkivel, mert annyi erőd sincs hozzá mint normálban, hova menj?

A városban, utcákon mindenkit zavarsz, ugye. A szántón/erdőn kilövik a kutyádat. 

Én a fent taglalt konfliktuskerülés miatt sokszor igyekszem elmenekülni a városból/faluból és külterületeken sétáltatni. Ez télen meg is dől, amikor vaksötét van a szántókon, szőlőkben, mindenhol. 

De most komolyan. Hol és hogyan biztosítsd a kutyádnak a napi, elegendő mozgást? Ugye tudjuk, hogy a kutyák (szabadon mozgatva) 2 órát követően kezdenek fáradni? Pórázon andalogva meg kb a végtelenségig lehet őket vinni (OK, kivéve kistestű meg nyomott orrú fajták). Akinek labdás kutyája van, az talán labdázik. Ehhez mondjuk máris el kell engedni a kutyát. Szóval park (már illegális vagy). Futtatókról ne beszéljünk (nálunk nincs is a városban :D). Kutyasulizni nem lehet minden áldott nap - pedig ezt imádnám :D

Az erdőkbe/szántókra kutyásként megintcsak ne merészkedj, póráz nélkül meg aztán főleg, meg ha még rohan is egyet a kutyád a nyúl/őz/stb után, vetheted a kereszteket a jó vadászbácsik miatt. Mert ők védik a vadállományt. Hogy aztán kilőjék, illetve dehogy! Vadásztassanak, jó pénzért (ez a vadsűrűség nem normális, ami ma Magyarországon van, de hát muszáj, hogy a vendég a lesről 5 percen belül lőni tudjon valamit...). Ugye állatkínzás, ha a kutya meghajt egy őzet (mert amúgy a ragadozók a természetben sosem tesznek ilyet!!) - de a hajtóvadászat az nyilván stresszmentes. Meg a hattyúnyakcsapda, amiben napokig kínlódva pusztul el a vad (megszórták vele az egész Kisalföldet, lakott területek közvetlen közelében!). Azzal semmi gond nincsen. Ahogyan a legszebb szarvasbikák nászidőszakban történő kilövésével sincs. Ja, és az etető mellett elhelyezett vadászles is tök OK. Egyszerűen nevetséges.

Szívok ezzel a témával rendesen. Sőt, elgyávultam. Régen olyan dolgokat is megcsináltam (magányos kirándulások tömege, egy szál magamban a Bakonyban, egy idősödő leonbergivel, aki az ég világon mindentől félt, vagy séta a töksötét szántókon, persze szintén egyedül, stb stb), amiktől ma már feláll a hátamon a szőr. Igaz, nem volt más választásom. Ha mindig arra vártam volna, hogy ki és mikor jön el velem és egy 60 kilós, nem kutyakompatibilis, félős, (más számára büdös, nyálas) kutyával kirándulni (lássuk be, nem tömegeltek a jelentkezők), sosem jutunk el sehová. Így viszont kívülről ismerem a Bakonyt...

Na például az erdők: mostanában félek az erdei túráktól is. Vadászszezon van, egészen február végéig. Januártól hajtóvadászatok is. Utána kora tavasszal jön a kismalacok ideje, amikor főleg nem tanácsos vaddisznókondába belefutni (és kva sokan vannak!!). És sokszor olvasni vaddisznótámadásról, meg, hogy mindenütt ott vannak. Newton-nal meg kell oldanom a vadra elrohanás témakört, ez sem egyszerű és tartok tőle. Nyáron pedig a 32 fok, hát, nem igazán túrázásra való. Ősztől újra vadászat. Annyira furcsa. Mondjuk egy évvel eszembe se jutottak ilyen dolgok. Mentünk, mert kirándulni akartam és kész.

Aztán: már nem szeretek/merek sötétben, kietlen helyen sétáltatni. Nemrég még nem okozott gondot, most már inkább lemondok ezekről.

Vagy: ha valahol veszélyes szituba futok - mint pl. ma láttam, hogy az Apa felé vezető úton, a lovardába beszereztek egy farkasölő kölyköt (kb fél éves lehet) szerintem fél évig még járok arra aztán storno, mert az a kerítés nekem nem életbiztosítás és akkorra a kölyök is ivarérett lesz - akkor inkább hagyom a francba azt az utat és nem kockáztatok. Kitérek. Az a nagy baj ezekkel, hogy megintcsak szűkül a tér....

Pedig nem vagyok a kétségbeesős fajta. Félek bizonyos dolgoktól - pl. pitbullok és egyéb harcikutyák, nagytestű pásztorkutyák, vaddisznók, meg ismeretlen emberek kietlen helyen. Ezek tényleg életveszélyesek lehetnek. De sok mindentől nem annyira, mint mások.

Pl nem aggódok minden egyes kutyatalálkozás miatt (amitől sokan frászt kapnak, még rutinos, tudatos kutyások is - ha kutyát látnak azonnal póráz vagy ellenkező irány). Lehet, hogy azért, mert a "régi" világban kezdtem, ami nem volt ennyire steril és bizony sok udvarból kirohanásos verekedést láttam, éltem meg még a goldenemmel és az akkori kutyás bandámmal. Láttam, milyen ez, mennyire veszélyes vagy nem veszélyes, milyen sérülés keletkezhet és az mennyire problémás, mennyire komolyak ezek a verekedések, milyen típusú kutyától mire lehet számítani. Vagy talán azért, mert a kutyáim jól kommunikálnak és bízom bennük, hogy meg tudják oldani a szituációt akkor is, ha az nem teljesen problémamentes. 

Vagy nem borulok ki, ha nem látom minden pillanatban a kutyáimat. Ezt talán azért, mert ismerem őket, tudom, hogy néhány kimaradt másodpercért/fél percért nem kell aggódnom. Nem okoznak gondot senkinek, szocializáltak, valószínűleg elmélyülten szaglásznak/pisilnek éppen. És nem félreérteni, ez nem azt jelenti, hogy nem figyelek rájuk! De. Folyamatosan figyelek (lásd következő pont). De ilyen miatt, hogy kiesnek a látótérből egy pöttyet, nem görcsölök. Utóbbit inkább az emberek miatt szoktam.

Szóval kutyásként az ember próbál olyan helyeket keresni a sétákhoz, ahol a legkevesebb konfliktusra számíthat - cserébe eléggé kockára teszi a saját személyes biztonságát. Patthelyzet. Vagy flexi. Neeeee.

3. A folyamatos figyelem

Csodálatos kép a fejünkben ugye, hogy a naplementében sétálunk a kutyánkkal, merengünk az őszi falevelek hullásában, olvasunk egy padon a parkban, amíg ő ott fekszik a lábainknál... na ilyen nálam nincs.

A kutyasétáltatás minden, csak nem kikapcsolódás. Rohadtul tudom utálni, de ez a pórázmentesség ára. Komolyan az agyamra megy, amikor pl próbálok valakivel beszélgetni közben, neadjisten telefonálok - és egyetlen rohadt mondatot se bírok befejezni. Mert képtelen vagyok kétfelé figyelni. Plusz, elég irritáló lehetek a másik félnek is, amikor a mondatai közepébe egy "áll", "ügyes vagy", "mehetsz" trollkodik bele, félpercenként. Plusz, amikor mondjuk ismerősök, járókelők állítanak meg, biztos vagyok benne, hogy azt hiszik, hibbant, de legalábbis mentálisan sérült vagyok, ugyanis biztosan nem nézek rájuk (mert a kutyáimat nézem), egyetlen mondatomat sem fejezem be, nem beszélek összefüggően és értelmesen, ha kérdeznek valamit elfelejtem, mit kérdeztek, aztán valószínűleg a válaszmondatom második felét is.

A figyelem témaköre még egy szempontból agyramenő számomra, mégpedig a kutyáim irányából. Amikor unatkoznak. És nem csinálnak semmi rosszat, csak néznek. Folyamatosan. Mert megszokták, hogy történik valami. Mindennap. És amennyiben véleményük szerint kritikus max 12 óra (de lehet fél óra is, szitufüggő) eltelt buli nélkül, akkor közbe kell lépniük, mert valószínűleg demenciában szenvedek és elfelejtettem, hogy van két kutyám. Na ettől felrobbanok. Értem én, hogy ők értelmes lények és igénylik a mindent, de azért basszus. Más kutyák egy láncon élik le az életüket. Ezek meg harakirire készülnek ha fél napja unatkoznak. Legutóbb már mondtam a Gábornak, hogy nemérdekel, normális életet akarok, előfizetek a Netflixre és minden hétvégén 2 x fél napot sorozatbámulással fogok tölteni!!!!!

Ennyi. Az a gond, hogy a fentiekből egyiken sem tudok változtatni, a kutyáim iránti megszállottságom miatt, pedig igazán és szívből utálom a kutyázásnak ezeket a részeit. Kíváncsi vagyok, mások hogy vannak mindezzel. De úgy őszintén.

Pedig ez így olyan csodaszép...