Felismerések II.

Általában le vagyok maradva az események megörökítésével, ilyenkor pedig mindig rádöbbenek, hogy a "lejegyzek-gyorsan-pár-sort"-stratégia így sosem fog működni :)

Kezdem a sulival.

Nagyon szeretünk Sopronba járni, az egyik legjobb döntés volt, hogy ide járjunk alapfokra (és aztán jövő tavasszal középfokra is, remélem, amennyiben nem bukunk meg a vizsgán - akasztják a hóhért, ugye, merthát 1-3-as szinten elég sok vizsgát bíráltam én is). Szeretem, hogy van tematika, változatosak a feladatok, az oktatók nagyon segítőkészek és mindenkivel egyformán foglalkoznak, mindenkibe fektetnek energiát (nem keveset). Soha nem sajnálják az időt a problémák, kérdések átbeszélésére, az embernek az az érzése, hogy tényleg segíteni próbálnak akár a személyes, "lelki" kérdésekben is.

Két héttel ezelőtt ért a következő felismerés, amikor együttműködési tornasort kellett felállítanunk. A jelenlévő 3 páros közül mi középre pozícionáltuk magunkat, Newton-t (ebben a felállásban) közepesen együttműködőnek titulálva.

Sok-sok dolog átbeszélése után Enikő megjegyezte, hogy kicsit az az érzése, mintha én mindig kicsit haragudnék Nyúlra valamiért. Mintha nem tudnám elengedni azt a néhány dolgot, ami bosszant, hogy pl múltkor odarohant két idegen kutyához, majd amikor odamentem érte (hiába hívtam persze), megfogtam, elcipeltem és később elengedtem, újra visszarohant hozzájuk, de már vagy 50-100 méterről (ekkor gondoltam azt, hogy most nyomban felaprítom...). Haragszom rá általában ezek miatt, mert azon idegeskedek, hogy vajon mikor következnek be majd ismét. Illetve elég magas elvárásokat támasztok vele szemben, talán kicsit a régi kutyámmal hasonlítom össze, illetve elvárnám Nyúltól azt, ahogyan vele együttműködtünk.

Ez igaz... Enikő rátapintott a lényegre, holott Raffát nem ismerte, soha nem is látta, csak meséltem neki néhány szóban róla. Némi (remélem) észrevétlen pályánsírdogálás után a következő hetet azzal töltöttem, hogy átgondoltam a szavait és megpróbáltam magamat megvizsgálni.

Enikő azt mondta, hogy most csak egyszerűen szeressem a kutyát (szó nincs róla, hogy nem szeretném, mielőtt bárki is ezt gondolná!!!), önmagáért. Hogy szép, hogy vidám, hogy okos, hogy ő Newton, az én kutyám. Dolgozzak azon, hogy én legyek számára a legérdekesebb, azon, hogy a kapcsolatunk számára is mindennél fontosabb, a legfontosabb legyen és ezért akarjon együttműködni velem. Fogadjam el, hogy ő más személyiség, másként tanul, játszik, stb. mint Raffa. Azonkívül Raffából nyilvánvalóan 11 együtt töltött év eredménye, kötődése maradt meg bennem, Nyunyu pedig mindössze 7 hónapja él velem :)

Igazából, az egyik oka annak, hogy ez nekem nehezen ment, hogy tényleg nem akartam annyira egymástól függő viszonyt, mint Raffával. Vele mi konkrétan egymásért éltünk. Ha itthon voltam, minden percet együtt töltöttünk, hogy kihasználjuk a kevéske időt, a közös hétvégéinket. Tőlem függött, mert senki más nem foglalkozott vele. És minden egyes hétvége végén mindketten meghaltunk egy kicsit, amikor ismét el kellett válnunk egy hétre. Ezt mégegyszer nem akartam. Olyan kutyát szerettem volna, aki nem függ tőlem ennyire. Tudjon időnként egyedül lenni, várakozni, legyen el önállóan is, ha kell, be tudjam adni panzióba, ha esetleg elmegyünk nyaralni és ezek ne okozzanak számára problémát. Legyen szociális és alkalmazkodó. Nyúlnak minden képessége adott ehhez. Szuper az idegrendszere és falkában kiválóan érzi magát. Barátságos minden kutyával és emberrel. (A kutyákért túlságosan is rajong, ugye... )

Ez volt tehát az egyik félelmem ezzel kapcsolatban: a túlságos függés. A másik, hogy tudom magamról, milyen hamar átbillenek a túlságos cukiskodás irányába, amikor rajongok a kutyámért... Nehezebben követelek és tartatok be dolgokat. Tehát a mérleg egyik tányérja hamar nagyon könnyű lesz - a szabályoké. Ez pedig nyilván nem jó, mert egyensúlyt kell tartani ahhoz, hogy a kapcsolat jól működjön.

Az elrohangálása pedig azért okoz nekem ilyen nagy gondot, mert én nem szeretnék a városban állandóan pórázon sétáltatni. Ehhez pedig muszáj lenne nagyon-nagyon megbízható behívhatóságot felépítenünk... 

Most igyekszem magamon is dolgozni...