Newton, a juhászkutya

Tegnap Newton élete legszebb terelését mutatta be Vasadon. Egyszerűen annyira boldog vagyok, hogy elképesztő. A szombatom végig ebben a hangulatban telt, el sem tudom mondani, mennyire örültem!!!


Már többször kifejtettem, hogy milyen óriási boldogság, amikor láthatod a kutyádat azt csinálni, amire kitenyésztették - és látod, hogy mennyire profi benne. Valahonnét, mélyről, messziről, az őseitől, az angol és skót legelőkről hozza az ösztönöket, azt a tudást, amihez te csak megpróbálhatsz felnőni.

Az az igazság, hogy mindenre számítottam, csak erre nem. Nem voltunk már Vasadon majdnem fél éve, Petrához is csak egyszer jutottunk el a tavaszban. Lélekben felkészültem az őrjöngésre, a totálisan szétesett megállításra és hát mindenre. Már pénteken is úgy voltam vele, hogy felmegyünk, mert a kutyámnak szüksége van rá, csinálunk valamit a pályán, nekem mindegy ki mit mond, mi nem jó és miért vagyok béna, lesz ahogy lesz. A kutya kiéli az ösztöneit, én fizetek, aztán hazajövünk. Ráadásul a legutóbbi vasadi szeánszunk elég elkeserítő volt számomra és sok mindent felvetett bennem - jelesül azt is, hogy van-e ennek az egésznek bármi értelme.. Ezt a bejegyzést azóta sem írtam meg - és mivel most ennyire szépen sikerült a tréning és nagyon boldog vagyok, remélem hogy nem is kell.. talán egyszer majd összefoglalom, aki terel vagy terelni fog, hátha talál benne pár érdemi gondolatot, mondatot.

Reggel 8-kor indultunk, eléggé tele volt az M1 és az M0-ás is. Pontosan érkeztünk, 10 előtt pár perccel.

Aminek örültem, hogy amikor meglátta, Newton akkor is viszonylagos nyugalommal vette tudomásul a helyszínt. Bementünk és mit látok? Másik kettő skótjuhászt! :) Na ennek nagyon megörültem, ritkaság!

Mivel a szépségek szukák voltak, a srácok persze rögtön érdeklődni kezdtek. Nem voltak nagyon rámenősek, egész kis cukin tolták. Persze én nem állom meg, hogy ha skót juhászt látok, ne kezdjek beszélgetni, muszáj kiderítenem, kik ők és honnét! Elég jól ismerem a magyarországi kenneleket, kutyákat, emberkéket, így pár mondat után összeraktam, hogy ő Melinda, a Méda-Garden kennel tulajdonosa, kutyái pedig Orin és Rhetta :) Rögtön beszélgetni kezdtünk, élőben még sohasem találkoztam Melindával.

Nem kellett sokat várnunk, Newton-nal mehettünk is az első körre. Melinda és Barbi is mondta, hogy futós csapat van fent. Na gondoltam... nagy buli lesz!!

Sokkal jobb volt, mint amire számítottam.. elbírtuk! (anno Gabinál kaptunk egyszer teljesen friss, alig bekutyázott birkákat, na az szép volt. Semmi mást nem csináltunk, Newton kifutotta a tüdejét, hogy az istálló felé szökdöső nyájat visszahozza és egy pillanatra meg próbálja állítani, mindegy hol és hogyan, csak álljanak már meg... )

Az első körben csak a balance-ot, menetelést, hídon áthaladást csináltuk, nem akartam nehézzel kezdeni. A hídnál volt némi káosz, mert bár pár próbálkozásra szépen átvittük őket, de vissza, az nem ment. A túloldalon kicsi a hely a kerítésig, a birkák nem tudnak hova menni, Newton pedig túl vehemens volt. Amikor lejöttünk, Barbi azt mondta, hogy túlságosan vibrálok, a kutya ezt átveszi, pörgeti magát. Mondtam, hogy ez simán lehet, mert épp nagyon izgulok, hogy ennyi kihagyás után milyen káoszt hozunk össze a pályán.. mondta, hogy ez ne számítson, a kutya nem tudja, hogy én ezért izgulok, plusz neki kb mindegy, mikor terelt utoljára, tegnap vagy fél éve... illetve mondta még, hogy a kutyának nyugodt és teljesen folyamatos hajtást kell produkálnia, nem lehetnek "lökések" a haladásban. Tehát az egyenletes haladást kell preferálni, nem szabad hirtelen/váratlan "lökésszerű" nagyobb nyomást tenni a birkára, ok nélkül. Én mindennek ellenére nagyon jónak éreztem a kezdést :)

Teljes meglepetésre az első kör után nem sok pihi jutott, Barbi mondta, hogy be kellene hozni az új birkákat a pályára! Newton már kint volt Gáborral (mivel a kicsit lett volna a következő, én pedig ilyenkor mindig megkérem Gábort, hogy vigye ki a Nyulat, különben őrjöngés van..), ezért kiszaladtam érte. Nagyon fel voltam villanyozva, ilyet még sosem csináltunk!! Új és megtisztelő feladatot kaptunk!! :) A lényeg az volt, hogy Newtont be kellett küldeni a birkák mögé, szűkebb helyen, majd neki hátul kell maradnia a nyáj mögött, nem jöhet előre, illetve nem tolhatja túlságosan a birkát, amikor áthaladnak a kapun. És sikerült!!! Elsőre!! Annyira örültem! 

Voltunk még bent kétszer, gyakoroltuk a körözést, a megállítást. Szárazon is kell gyakorolnom, ezt elhatároztam.

Új elemként jött be - és megintcsak azt kell mondanom, nagyon büszke voltam Newton-ra, mert azonnal megértette a feladatot! - a nyomásgyakorlás a makacskodó birkákra. Illetve nem makacskodtak, csak annyiban, hogy Barbi is bejött a pályára, amire a nyáj köré tapadt és nem akart leválni róla. Fogalmam nem volt, hogyan kell megindítani őket.. Barbi először elmagyarázta, hogy a tőlem legtávolabbi birkát kell kimozdítania a kutyának. Nekem pedig úgy kell ezt elmondanom neki, hogy kiadom a "hajts" vezényszót, majd amikor elkezd a nyáj túloldalán futkozni, kvázi "helyben balance-olni", akkor le kell tiltanom mindkét irányban a "kilengésről" - és amikor éppen a megfelelő "ponton", a mozdítandó birka mögött van, akkor bíztatni. Ilyenkor ugathat, ha nagyon kell csíphet is (persze versenyen utóbbit nem díjazzák). Ezt Newton nagyon gyorsan levette, nekiállt pattogni, ugatni, párszor csípett is, illetve belekapkodott a nyájba. Ez hatott, a birkák nagyon szépen leváltak Barbiról és elkezdtek jönni utánam. Annyira szép volt közöttünk ez a kommunikáció és olyan szép lett a feladat, annyira örültem neki!

Ami viszont óriási élmény volt - kétszer is mi csinálhattunk a nyájcserét!! Sőt, Barbi másodszor már egyedül is hagyott minket, ajjajj. Úgy éreztem, van "tétje" a dolognak. "Komoly" feladatot kellett végrehajtanunk és ettől igazán "élő" lett a dolog. A feladatsor abból állt, hogy a pályán lévő csapatot be kellett hajtanunk a karámba, majd kijőve a másik bandáért, őket betenni a pályára, egy messzebbi pontra. A kutyát ki kellett fektetni a két csapat közé és ott hagyni - az ő feladata ilyenkor megakadályozni, hogy a két nyáj találkozzon. Amíg a kutya "őriz", addig én a karámhoz sétálva kinyitom azt és elindulok a "régi" birkákkal kifelé. Amikor már megindultak, a kutyát rájuk kell hívni, persze nem ész nélkül. A pályáról kisétálva aztán őket el kell tenni az istállóba, pihenni.  ... amit senki más látott, mert a mi "titkunk" volt, hogy minden karámba illetve istállóba eltevéskor, amikor megkötöttem a bálamadzagot a kapun, Newton húzhatta szorosra a csomót :) Édesem, annyira cukor volt!!! Mondtam neki, hogy fogja, húzza és fogta, húzta! :) Láttam, hogy imádta ezt a feladatot, jó kis feszültséglevezetés volt :) Ez a mozdulat jelentette mindkettőnknek a "háhá, megcsináltuk, bent vannak!"- életérzést :)

Egyszerűen leírhatatlan volt az örömöm, 270 km-t autóztunk a tréningért ismét, de úgy jöttünk haza, hogy "ledolgoztuk az aznapit, boldogok vagyunk és elégedettek!" :D

Melinda többször is elmondta, hogy mennyire örül, hogy dolgozó collie-t lát és mennyire ügyes a kutyám :) Ilyenkor mindig hálával gondolok Katára, aki tudta hogy ilyen kutyát szeretnék és megadta nekem. Végtelenül szomorú lennék, ha egy ösztön nélküli kutyával állnék a pályán és szembesülnöm kellene vele, hogy bármennyire szeretném, ez nem fog nekünk menni. Hát nem ez a helyzet. Newton-on nem múlik. Köszönöm kiskutyám!!! Te vagy az első collie-m, akire már gyerekkorom óta vágytam és Te leszel az utolsó is (ha a dísztök Asszírkát nem számoljuk :) ❤️). Nálad jobb kutyám nem lesz soha. Nem tudok és nem is akarok majd többé az életemben ennyi energiát rakni egy kutyába (túl öreg leszek hozzá), de nem is fogok ennyi mindent kapni semelyiktől. Ebben egészen biztos vagyok. Hosszú, boldog, és birkákban mindenképpen gazdag éveket kívánok Nekünk!!! :)