Szóval ez úgy kezdődött, hogy kipróbáltunk mindenfélét, mert tudtam, hogy a tanfolyamok előbb-utóbb véget érnek, aztán a hátralevő 13-14 évre is kellene valami rendszeres elfoglaltságot találnunk Nyúllal.
Voltunk treibballozni, sokat mantrailingeztünk, jártunk ÖK-ra (ösztönkontroll, de nem a Tükör ÖV, csak sima). Úgy vettem észre, hogy bár Newton ügyes, egyik sem hozta meg az "Ez kell neküüünk"-érzést.
A mantrailingen Nyúl nem igazán tudott koncentrálni - voltak nagyon szép és szörnyű kereséseink is, mint mindenkinek - de nem fedeztem fel semmiféle tendenciát benne, szóval nem igazán éreztem a fejlődést. Nem szerettem, hogy a kutyának akár órákat kell várakoznia a kocsiban, úgy, hogy aznap még nem volt időm rendesen lemozgatni. Így vagy későbbre mentünk, vagy próbáltam előtte kicsit kiereszteni a gőzt belőle :D Tudom, sokan másként gondolják, de nekem ez az "órákat a kocsiban, aztán 5-10 perc keresés" nem volt annyira ideális. Értem, hogy a kutyának pihennie kell a feladat előtt és után is, de ez akkor is sok volt, amit Newton is sokszor méltatlankodással vett tudomásul. Fiatal is volt és mozgásigényes. Szóval általában edzés után próbáltam meggyőzni az emberkéket, hogy maradjanak még a kutyákkal bulizni. Általában Adri és Dóri maradtak (talán innét jött a szorosabb ismeretség velük), a többiek mind mentek is haza.
A treibball-nál meglepődve vettem észre, hogy nekem nincs igazán türelmem a tanításhoz.. amit egyáltalán nem értek, mert régebben biztos voltam benne, hogy ezt a sportot akarom majd csinálni a skótommal. Amúgy nem mondtam le róla, de későbbre tesszük. Pl. Sopronban van 7 hétvégés alapozó tanfolyam, ezt majd valószínűleg beújítjuk, amikor elkezdünk unatkozni.
Az ÖK nagyon jó volt, ha Newton-t munkába teszi az ember, szuper összeszedett tud lenni. Ide annyi, hogy az ÖK a magasabb ingerkörnyezetben történő feladatvégzést szépen beállítja, nekem viszont ezzel már (hétköznapi, tehát nem obedience-szinten, de most nem is az a fontos nekem :D) nincs problémám. Azzal van, ha Newton nincs feladatban... Na akkor hiányos még az ösztönkontroll :D
Tudtam, hogy a sulinkon van agility, de valamiért nem nagyon fogott meg a dolog. Az első kutyámmal, Shadows-zal voltunk agilityórákon (olyan 1998 körül, teatyaég), de annyira nem jött be neki, félt a magas akadályokon, nem szerette őket - így nem is lett nagy karrier belőle.
Egy séta alkalmával viszont Dóri mesélte, hogy ők elkezdtek járni Ingával és nagyon tetszik neki, lemozgatja és agyban is elfárasztja a kutyát, plusz azt érzi, hogy nagyon szépen fejlődnek. Utóbbi félmondatától nagyon feldobódtam, gondoltam akkor itt az idő, hogy mi is kipróbáljuk.
Newton a kúszót ismerte, meg az ugrásról is volt némi fogalma (nem sok). Így elmentünk. Emlékszem, hogy az első órán a kúszót néztük meg, ami gyönyörűen ment, aztán néhány akadályt hozzátettünk. Amikor leültettem az első pár kombinációnál az akadály elé, már akkor éreztem, hogy ez menni fog nekünk :D Igyekeztem összeszedni a kutya figyelmét és nagyon magamra koncentráltatni, ami gyönyörűen sikerült. Hogy is mondjam, ez egy olyan pillanat volt, amire mindig emlékezni fogok.
Annyira jó érzés volt bennem az óra után, annyira boldog voltam, hogy egész napra kitartott az öröm :)
Ezután minden alkalommal ott voltunk. A sulin csak néhányféle akadály van, de kezdőként ez bőven tökéletes volt, kombinációkat gyakorolni így is lehet :)
Nagyon szívesen jártunk, mert úgy gondoltam, hogy mi is szépen fejlődünk. Azonkívül Newton-nak is nagyon tetszik ez a sport, amin némiképp meglepődtem. Amikor tervezgettem a "jövőbeli" kutyámat, meg hogy mik lesznek a kedvencek, a treibball-ra és a K99 ügyességi ágazatra gondoltam - ebből eddig egyik se jött be :D Az ügyességi még bejöhet, de majd csak később, ha lesz szabad kapacitás :)
Szóval összefoglalva: mi kaptunk a agility-től?
Első és legfontosabb: koncentrálóképességet. Nagyon szépen emelte Newton koncentrációs idejét, amit egyébként nem olyan könnyű nála.. Aztán: újfajta közös akciót, ami fizikailag és agyilag is lefárasztja a kutyát (és engem), mindezt felszabadultan és vidáman. Nekem egy kicsit tudatosabb testbeszédet. Egyáltalán nem olyan egyszerű tudatosan végigvezetni a kutyát a pályán... először tényleg nem hittem el, hogy valóban milyen fontosak a testbeszéd legkisebb momentumai a kutyának, hogy ő valóban megfigyeli és észreveszi a legkisebb mozdulatomat is és aszerint fog mozogni a pályán. Nem mindegy, merre áll az ember lábfeje, válla, karja, arca. Lenyűgöző volt megtapasztalni, hogy tényleg így van. Elképesztő a kutyák megfigyelőképessége. Ez is olyan dolog, hogy elméletben persze tudtam, de a tapasztalat egy másik (sokkal csodálatosabb) világ :D Ilyenkor jön a "Naneee, nem lehet hogy ezt is tudják.."- érzés :D
Egy szó mint száz: örömsport lett nekünk az agility - maradjon is így!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése