Versenyhétvége - szombat

Váratlanul jött Ági e-mailje, hogy felkerült a dogresult-ra az idei első agilityverseny, méghozzá itt Győrben, az A-Team pályán! A járványhelyzet miatt erősen korlátozták a részvételi lehetőséget, A1-ben 20 volt a max. nevezési létszám. Sietni kellett a nevezéssel, fizetéssel, de sikerült! Gondoltam, ha már első verseny, meg ennyire közel is van, akkor mindkét napra bejelentkezünk. Visszarázódunk kicsit ebbe a világba, elvégre több mint fél év maradt ki. Mindkét napra 3 futamot hirdettek, először csak kettőt terveztem lefutni, de aztán ma elragadott a hév, meg végülis erre szántuk a hétvégét, lefutottuk hát mindhármat.

Nem találtam meg a pontos napirendet dogresult-on, illetve nem vagyok benne az "Agillitysek" facebook-csoportban, ezért sikeresen korán érkeztünk, mondjuk ki, majd egy órával korábban, mint kellett volna.. semmi baj, legalább a regisztrációnál elsők voltunk, volt időnk nyugodtan sétálni, készülődni, beszélgetni. Nagyjából megvan már a rutinunk, mikor kell kutyát pisiltetni-eltenni-elővenni-itatni-bemelegíteni, pályaépítést bámulni-pályát bejárni-nekem pisilni. Ment is minden flottul.

A pályákra azt kell mondjam, nagyon kicsik voltak a távolságok, sok az akadály, szűkös a hely és nem túl jók a szögek. Nekünk ez mégis ideális volt, mert nem vagyunk sprinterek. A kutya rövideket ugrik, én lassú vagyok. A borderek ilyen pályán nagyon szenvednek, illetve minden gyors, agilis, hosszútestű-hosszú ugrótávú kutyának nagy kihívás. Nekünk van időnk kiegyengetni a szögeket, technikailag megoldani a szűk fordulókat, kicsi távokat. 

Ági nagyon-nagyon rendes volt, jött velem a pályabejárásokon és segített a necces pontokon. Rengeteget köszönhetek neki. Azonnal kiszúrja a hibaforrásokat, ad támpontot a váltásokhoz. Itt is nagyon köszönöm.

Bemelegítéshez ezúttal már elvittem a balanszpárnát is, egyszerűen megnyugtat a tudat, hogy amennyire tudom, felkészítem a kutya ízületeit, izmait. Remélem tényleg így van.

Newton persze odavolt a kutyákért, szokásához híven eléggé szétesett az elején, de aztán futamról-futamra hangolódtunk össze, a legszebb a 3. lett, amit persze ennek örömére jól elrontottam.

Az első futamon 9.-ek lettünk, nem volt különösebben szép, megcsináltuk, kaptunk hibát, nem volt hinta fel zónánk.

A szlalom végét a következő akadály szöge miatt le kellett váltani egy franciával, ettől ideges voltam, sohasem csináltuk még. Végül sikerült!

A palló olyan közel volt a pálya széléhez, hogy amikor azon haladtunk, Newton kinézett, a le zónán nem állt meg, de mivel érintette, ez nem volt hiba, csak én akartam megverni :D

A második futamunk első helyezést ért - még soha nem értünk el első helyezést agilityversenyen!!

A harmadik futam bejárásán már éreztem, hogy szét vagyok esve. Nem is tudtam annyira figyelni, felületes voltam. Arra gondoltam, akkor is büszke leszek magunkra, ha egyáltalán lefutjuk és nem tévedünk el a pályán. Végül persze bejött a megérzés, eltévedtem :)

Erről sajnos nincs videó, Gábor itt fotózni szeretett volna, de azok meg nem sikerültek, nagyon lassan exponál a telefonja. Sajnálom egyébként, mert én ezt a futamot éreztem a legjobbnak, legharmonikusabbnak - erre "összeértünk". Megintcsak a szlalom miatt aggódtam, a bejárat szerintem nem A1-es szintű volt és bár Áginál gyakoroltunk magasabb szinteket is már, azért nem voltam nyugodt. Végül gyönyörűen sikerült, nagyon-nagyon örültem neki! Ebben a futamban kizárást futottunk, 100%-ban az én hibámból. Elfelejtettem egy akadályt, az utolsó előtti-előttit. Éreztem én, hogy nem lehet ilyen szűk a forduló a palánkra, de amikor észbe kaptam és lehívtam a kutyát, késő volt, Newton már dobbantott a palánk fel zónán. Ennyi. 

Nagyon érdekes egyébként, hogy az agility-ben az eredmény sokszor nem tükrözi a pályán érzetteket. Ma pl hiába a második futamban lettünk dobogósok, számomra a harmadik volt a legszebb, az igazi élmény. Szépen sikerültek a necces pontok, az egyenes szakaszokon belehúztunk ahogy bírtunk, Newton elképesztően odatette magát, mondhatom, hogy helyettem is, mert kettőnk közül én voltam a fáradtabb :D

Pár szóban írnék még Newton-ról, aki a mai napon ismét lenyűgözött. Alapból gyűlölöm a versenyeket, versenyhelyzeteket, gyerekkorom óta. Ővele mégis más. Ketten dolgozunk a sikerért és iszonyatosan tud motiválni engem, amikor látom, ahogyan küzd a pályán. Mert tényleg küzd! Annyira pontosan tudja, hogy most verseny van, én nem is értem, egy kutya hogyan értheti ezt. Figyel, rohan, morog és akarja. Összeszedi magát agyban, kitart a harmadik futamban is, amikor már fáradtak vagyunk. Sőt, ma futamról futamra egyre jobban tudtunk együttműködni. Lenyűgöz, ahogy megoldja pl a szlalomot, amitől én mindig félek. Lenyűgöz, hogy ez az egyébként fejkapkodós-hormonvezérelt-frusztrációra hajlamos kutya ilyen szép munkát végez, ilyen pszichológia nyomás alatt. Mert egy versenyhelyzet nagy kihívás ám. Érzi rajtam, hogy izgulok, sok az ember, mégtöbb a kutya, zaj van, zene van, elvárás van... szerintem Asszírka pl nem lesz képes erre. Nincs hozzá mentális és pszichés teherbírása. Newton-nak van. Nem tudok mást mondani, imádom. Élmény vele dolgozni.