Úgy gondoltam, hogy ideje szakértőt bevonnom az elrohangálós problémakörbe (nem részletezem, elég sokszor megtettem már itt a blogban... és basszus ez az egyetlen problémám a kutyámmal az egész életben..).
Érdekes módon erre egy nem annyira buta helyzet ébresztett rá - bár ez is buta volt, de nem a legbutább, ha értitek. Newtonnal mentünk egyik este haza, amikor is őt kiengedtem a kocsiból és pakolásztam még egy kicsit. A szembe oldali járdán pedig vittek egy pitbullt, pórázon. Egy kevésbé barátságosat, a gazda saját ismertetése alapján. Newton pedig átrohant... a gazda rákiabált, hogy ne menjen közel - mondjuk ha a másik kutyán látja a figyelmeztető jeleket, sosem rohan az arcába, megáll pár méterre - de ez nem mentség. Szóval a gazda ráordított Newton-ra, ami teljesen érthető volt az ő részéről, majd szólt, hogy meg kéne ám kötnöm a kutyámat. Én persze visszaszóltam, hogy ha veszélyes a kutyája, tegyen rá szájkosarat, persze tudtam, hogy neki van igaza, inkább csak azért vágtam vissza, hogy ne erősödjön bele a kötözködésbe... mert erre már láttam példát, ugye.
Newton ennél sokkal idegesítőbb elrohangálást is művelt már a Duna-parton, a budaörsi reptéren, de valamiért itt született meg az elhatározás, hogy egyedül én ezt soha nem fogom tudni megoldani és kész. Nem tudom, hogy szimplán azért csinálja, mert "megteheti", vagyis beleerősítette magát a viselkedésbe a sok sikeres elrohanással, vagy más ok húzódik meg a háttérben. Valamiért rá van kattanva a távolban látott kutyákra.
Eddig is azért csináltam csak (persze közben csúnyán káromkodva), mert tudtam, hogy Newton amúgy az ég világon senkire és semmire nem veszélyes. Csak önmagára. Meg rám, ha a másik gazda meg akarna ölni engem a drága kiskutyám miatt... de eljött az idő.
Első lépésként kértem egy egyéni órát..
Szombaton 11-re mentünk, pocsék idő volt... az úton végig szakadt az eső, Sopronban hálaégnek kicsit jobb volt a helyzet, csak szemerkélt.
Váltottunk pár szót a problémáról, milyen helyzetben jön elő, mekkora a hatósugaram, stb.
Ezután kaptam egy hosszúpórázt és egy fülest a telefonomhoz, hogy azon tartsuk a kapcsolatot. Messzebb sétáltunk Newton-nal, Eni pedig egy idegen kutyával elkezdett a távolban sétálgatni.
Naná, hogy amint Newton meglátta a kutyát, kilőtt.. ennek örültem, mert így sikerült demonstrálnunk a problémát. A hosszúpóráz persze megállította, meg én is ráordítottam (ez kevésbé hat általában, konkrétan legtöbbször semmit). Visszajött és együtt elindultunk a kutya felé. Itt már nem próbált meg többször lelécelni, aztán amint közelebb értünk, felismerte Enit és innét kezdve annyi volt. Levágta a szitut és átkapcsolt tökéletes minta/munkakutyába. ÁÁÁ. Tudtam hogy ez lesz :) Eleve a kutyasuli környékét ismeri, sulizni imád, ott mindent megcsinál, figyel, tudja hogy munka van... és Newton szeret dolgozni. Feladatban bárhol máshol is szuperul működik, ugye - amint már többször írtam - állandóan viszont lehetetlen egy kutyát feladatban tartani - és nem is egészséges!
Még elsétáltunk kicsit lejjebbi mezőkre, de itt már inkább megbeszéltük a dolgokat. Közben Newton már odamehetett a másik kutyához, akit (szokás szerint) 5 percen belül halálra unt.
A következőket kell tennem:
Néma séta - csak akkor szólok, ha kérek valamit a kutyától. Amúgy nem szoktam beszélni folyamatosan beszélni hozzá, inkább az van, hogy megdícsérem mindenért, amit szépen csinál. Pl. visszanéz, megáll a járda szélén, stb. Na, ezt is építsem le. A kutya már nem kölyök, tudja, mit hogyan kell, nem kell állandóan dícsérgetni. A kaját - miután legtöbbször alig, vagy egyáltalán nem fogadja el, hagyjam a fenébe. Már túlléptünk azon, hogy a kaja legyen a motivációja. Én kell, hogy legyek a belső motivációja. Megdolgoztunk ezért és a kutya is felnőtt. Persze a kapcsolatépítésen továbbra is dolgozni kell, de nem így, nem a séta-kaján keresztül. Játék, prüntyörgetés, sport, tanítás, életmód, stb.
Hosszú póráz - a biztonság kedvéért fogjam csak a 10 m-es póráz végét. Így teljesen magabiztosan mehetek bele a szituációkba.
Ne tartsam magam mellett a kutyát - tekintve, hogy a probléma nem is ilyenkor következik be, hanem amikor ő távolabb van. Engedjem csak ki a 10 méter végére és hívjam vissza onnét, amikor szeretném, akár az elindulása után. A magam mellett tartással a bizonytalanságomat közvetítem neki.
Kétszer szólni.. - ha nem reagál, nyugodtan vágjak le mellé egy palackot.. ha ez sem, menjek csak végig a 10 m-en és magyarázzam el közelebbről, hogy mit szeretnék.
Ha viszont lefordul, örüljek nagyon neki.
Először ne olyan helyre menjek, ahol már sokszor megcsinálta a rohangászást, menjek oda, ahol én jól és magabiztosan érzem magam. És ne rohanva sétáljak. Nyugi.
Használjam a privát területet büntetésként... a kutya érezze, hogy a jó kapcsolatunk értékes, fontos és nem automatikus...
Az, hogy Newton amúgy sokszor varrógép üzemmódban van, az nem baj. Ez hozzátartozik a természetéhez, ő ilyen - aktív kutya.
Biztos, hogy nem lesz egyszerű, mert változtatnom kell a viselkedésemen, ami sokszor már automatikus ("ügyes vagy" - "mehetsz" - ezeket 1 sétán kb 100x mondom el). Azonkívül mindkettőnknek kell idő, hogy megszokjuk az új rendet.
Aztán aznap este már történtek is dolgok... Newton az esti sétán ismét átrohant a keskeny utcán, mert odaköszöntünk a szembeszomszéd hölgynek, aki Siriust, a spánielt sétáltatta. A kutyáink pontosan ismerik Siriust - Asszírka rajong érte, Newton pedig a szokásos "nem különösebben érdekel, csak amíg megszagolom"-viszonyt ápolja vele. És ennek ellenére átment. Na, úgy gondoltam, hogy ez aztán tényleg szimpla köcsögség volt... szóval utánamentem. Rávágtam a flexipórázt (szabadon mentek, ugye, a flexit csak vittem) és elhajtottam a francba.
Elzavartam és nem engedtem, hogy velünk jöjjön (kb 1,5 utcányira voltunk otthonról). Két saroknyira aztán megálltunk és vártunk. Azt nem láttuk, hol a kutya, de nem mert jönni. Szívem szerint vártam volna még vagy 15 percet, ebből végül csak 5 perc lett, mert jártak még autók, meg pár gyalogos és féltettem a kutyát - nehogy befogja valaki.. szóval 5 perc után visszamentem az utca elejére. A világító nyakörv miatt láttam, hogy a kutya ugyanazon a sarkon áll, ahol hagytam.. egy centit se mozdult el, semerre. Behívtam, be is jött. Nem foglalkoztam vele ezután sem. Mentünk és megkerestük Gábort és Asszírt, akik persze leindultak a másik irányba, ha esetleg Newton-t keresni kellett volna. Nem kellett. Úgy jött utánam, mint az árnyék, de szó szerint. Nem kellett aggódnom, hol van és mit csinál...
Otthon folytattam a dolgot. Nem néztünk rá, nem szóltunk hozzá, levegőnek néztük, vagy ha megpróbált odajönni, elzavartam. Nagyon rossz érzés volt. Kb. 2x próbálkozott odajönni, amikor a kanapéban ültem. Amúgy feküdt, mindig úgy, hogy a fejét bedugta valami alá és elfordult. Sohasem szokott így feküdni. Látszott, hogy nagyon nem érzi jól magát. Sőt, Asszírka is érezte, hogy itt valami nagyon nem stimmel.. nem játszott, nem ugatott, nem bohóckodott (ő, aki amúgy mindig boldog :)).
Nagyon-nagyon nehéz volt. Mondtam Gábornak (és persze magamnak, hogy erőt gyűjtsek), hogy a kutya érdekében csinálom. Egyszer meg kell éreznie, hogy igenis van súlya annak, ha
igazán haragszom rá. Ezt a fajta büntetést nem lehet sokszor elsütni.. egyrészt, mert nagyon kemény, mindkét félnek. Másrészt, mert nem akarhatjuk, hogy a kutya hozzászokjon - hogy megtanulja: ááá, ez is csak színjáték.. most úgy tesz, mintha kizárna engem a családból, aztán úgyis meggondolja és megy minden tovább, mint eddig...
Tudtam, hogy másnap viszont nagy szükségünk lesz a kapcsolatunkra a kutyámmal, mert Kenneltalálkozó lesz, tereléssel... és nagyon szeretek vele dolgozni (azt hiszem, ez kölcsönös :)). Elhatároztam, hogy még az este ki fogom oldani a helyzetből. Így is lett.
Másnap pedig életünk legszebb munkáját vittük véghez a pályán.. Örömmel és felszabadultan :) - nem lehettem volna boldogabb semmitől az ég világon!!! Egyszerűen hihetetlen érzés, ezt nem lehet elmondani - amikor harmóniában vagy a kutyáddal és mindketten boldogok vagytok attól, hogy együttműködtök. Utánozhatatlan :)
Tovább kell tehát dolgoznom. Őszintén mondhatom, nem önös érdekből. A kutya és az amúgy csodálatos kapcsolatunk érdekében. Vannak helyzetek, ahol muszáj, hogy én hozzam a döntést. Ezekből sok tökéletesen működik.. már csak ez kell :) Cserébe igyekszem mindent megadni neki, amire szüksége van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése